Prof. Dr. Bordás Mária Ph.D. honlapja

 

 

A terrorizmus kérdései Észak-Afrikában - a bukott és gyenge államok hatékonysági problémái[1]

 

Mottó:

“Senki nem győzhet a terrorizmus ellen, addig, amíg a világban olyan viszonyok vannak, amelyek az embereket reménytelenné teszik – szegénység, betegség, tudatlanság, stb.”

Arch-bishop Desmond Tutu, 2007.

 

Abstract

The study examines how the state inefficiency in North Africa has led to the increase of the terrorism in these countries. The reasons of the terrorism in these countries are fairly complex, cannot describe with only one feature, like the Islamic fundamentalism, but much too far related to state efficiency issues.

The study will analyze the segments of the state inefficiency that are typical as the reasons for the terrorism in North Africa, but will examine the countries on by one, as well. That is, there are general phenomena which are closely related to the terrorism, there are special features in these countries, too, which cannot be described with the general tendencies in themselves.

Finally, conclusion will be made on the strategies in developing the efficiency of the state which could serve as a tool in the counter-terrorism of North African countries. The standpoint of the study is that terrorism cannot be defeated by the military itself, but by a complex development of the state functions which are capable to eliminate the roots of the terrorism.

Key words:terrorism, North Africa, state efficiency, Islamic fundamentalism, good governance, economic-social problems, rebellion, religious-ethnic violence, human rights,

 

 

 

Bevezetés

A tanulmány célja, hogy bemutassa, az államok alacsony hatékonysági szintje hogyan eredményezte a terrorizmus növekedését az észak-afrikai országokban. A terroristák által végrehajtott támadás az algériai al amenas-i gáztelepen, valamint a tuareg népcsoport által kiváltott fegyveres konfliktus Maliban – mindkettő 2013-ban – felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy Észak-Afrika egyre inkább biztos menedékhelyként szolgál a terrorista csoportok számára. Az észak-afrikai terrorizmus speciális vonásokkal rendelkezik a közel-keleti terrorizmushoz képest, bár természetesen lényeges hasonló vonások is megfigyelhetők. A terrorizmus az észak-afrikai országokban meglehetősen komplex okokra vezethető vissza, és nem írható le pusztán egy tényezővel, mint például az iszlám fundamentalizmus, sokkal inkább az állam hatékonysági problémáival függ össze.

A tanulmány az állami hatékonyságnak azokat az összetevőit elemzi, amelyek mint okok, tipikusak az észak-afrikai terrorizmus növekedésében, ezen túl, tárgyalja az egyes országok sajátos jellemzőit is. Ennek oka, hogy vannak olyan általánosan meghatározó tényezők, amelyek szorosan kapcsolódnak a terrorizmus kialakulásához, másrészt pedig minden országban találkozhatunk olyan speciális vonásokkal is, amelyek önmagában az általános tendenciákkal nem írhatók le.

A legfontosabb különbség az észak-afrikai és a közel-keleti terrorizmus között, hogy bár a terrorista csoportok Észak-Afrikában általában csaknem valamennyien, valamilyen módon, az al-Kaidához kapcsolódnak, nem a globális terrorizmust tartják elsőrendű fontosságúnak, hanem „csak” Észak-Afrikában hajtanak végre támadásokat. Annak ellenére, hogy szintén dzsihádista csoportok, nincs szándékukban létrehozni az Iszlám világ-kalifátust, bár támogatják annak gondolatát, legfeljebb „csak” a helyi államok szervezeteibe igyekeznek beépülni.

Végül, a tanulmány felvázolja azokat az állami hatékonyságot növelő stratégiai eszközöket, amelyek sikerrel alkalmazhatók a terrorizmus elleni küzdelemben, Észak-Afrikában. A tanulmány kiindulópontja, hogy a terrorizmus nem győzhető le kizárólag katonai eszközökkel, sokkal inkább az állami funkciók komplex módon történő fejlesztésével, mivel csak ezek képesek a terrorizmus gyökereit felszámolni. Ez nem teljesen reménytelennek tűnő törekvés, bár sokan annak gondolják.

 

1. 1.     Az állami hatékonyság jelentése, és relevanciája Észak-Afrikában

Az állam hatékonysága a legtöbbet vitatott kérdések közé tartozik az 1980-as évektől az európai, és az amerikai közigazgatás-tudományban. A neoliberális gazdaságpolitikát, amelyik az Egyesült Államokban alakult ki az 1970-es évek második felében, az ún. „New Public Management” formájában ültették át a gyakorlatba. Ez utóbbinak három szegmense van: a „több piacot és kevesebb államot” elvének hangsúlyozása, a közszektorban a menedzsment módszerek alkalmazása, valamint a piaci mechanizmusok hatásainak erősítése. Mindez azt az elvárást jelentette az állam felé, hogy egyre inkább vonuljon ki a piacról, más szóval, kevésbé avatkozzon vele a gazdasági folyamatok alakulásába, és erőteljesebben hagyja érvényesülni a piaci mechanizmusok intézményeit, mint a magántulajdon, a piaci verseny, a profit-motívum, a fogyasztói választás, stb.

  

A jó kormányzás követelménye több elvárást jelent a kormány számára, például a kiszámíthatóságot, a felelősséget, a nyitottságot, a hozzáférhetőséget, a közérdek képviseletét, és a szakmaiságot. A közigazgatás és a politika közötti kapcsolatot szintén újra kellett gondolniuk a politika- és a közigazgatás-tudománnyal foglalkozó szakembereknek, mint például a fékek és ellensúlyok rendszerét, az érdekcsoportok (lobbik) szerepét, a többségi demokrácia elveit, a kormány döntéshozatali folyamatát, a közérdek érvényesíthetőségét, az ún. „zsákmányrendszert”, stb. Ezek felhívták a figyelmet arra is, hogy az egyes országokban milyen eltérő megoldások jöttek létre ezeken a területeken.

                                                                                          

Mielőtt a tanulmány megpróbálja elemezni, hogy az észak-afrikai országokban az állam alacsony hatékonysági szintje hogyan vezetett a terrorizmus eszkalálódásához, akkor elsőként azt kell körülhatárolnia, hogy az állami hatékonyság mely elemeit fogja vizsgálni. A gyenge és a bukott államok esetében ugyanis nem sok értelme van a hatékony államnak azokat az aspektusait vitatni, amelyek a fejlett nyugati államokban alakultak ki. Sokkal érdemesebb inkább arra helyezni a hangsúlyt, hogy az államnak melyek azok az alapvető funkciói, amelyek szükségesek az államszervezet teljes szétesésének megelőzéséhez, és amelyekről feltételezhető, hogy képesek megakadályozni a terrorizmus elterjedését.

 

Amikor az állami hatékonyság követelményeit vizsgáljuk a terrorizmussal összefüggésben, hangsúlyoznunk kell azokat a speciális vonásokat is, amelyek Észak Afrika több országában az állam összeomlásához vezettek. Sok politikai elemző meggyőződése, hogy az „Arab Tavasz” mozgalmai vezettek Észak-Afrikában az ún. „instabilitás ívének”[2] kialakulásához ebben a térségben, (lásd 1. számú melléklet) ami utat nyitott az al-Kaida és a hozzá kapcsolható terrorista csoportok számára, hogy ezekben az országokban biztonságos menedékhelyet találjanak, és ezekről a bázisokról hajtsanak végre terrorista cselekményeket.

 

Az ún. „instabilitás íve” magában foglalja Szomáliát, Etiópiát, Szudánt, Csádot, Nigert, Nigériát, Líbiát, Tunéziát, Algériát, Marokkót, Mauritániát, és Malit.  Az AQIM (Al Qaeda in the Islamic Maghreb) és a hozzájuk tartozó terrorista csoportok azonban olyan észak-afrikai országokban is megtalálhatók, mint például Csád, Niger, Észak-Nigéria, Mali, Kelet-Mauritánia, Dél-Líbia, amelyeket az „Arab Tavasz” mozgalmai nem is érintettek, és nem tekinthetők bukott államnak sem, illetve, az államszervezet sem omlott össze ennek hatásaként. Szomáliára és Szudánra szintén nem volt hatással az „Arab Tavasz”, ennek ellenére az al-Kaida szervezetei ezekbe az országokba is beszivárogtak.

 

Mindezek alapján levonható az a következtetés, hogy a növekvő terrorizmusnak az észak-afrikai országokban más okai is vannak, mint az „Arab Tavasz” mozgalmai.

 

1. 2.     Az állam minőségére és a terrorizmus szintjének mérésére alkalmazott módszerek

 

Az elsőként megválaszolandó kérdés, hogy az észak-afrikai országok milyen értelemben tekintendők hatékonynak, vagy nem hatékonynak, és hogy meg lehet-e állapítani valamilyen összefüggést ezek a tényezők, valamint a terrorizmus növekedése között ebben a régióban, amely egyre nagyobb veszélyt jelent 2001. szeptember 11-e óta, az elmúlt csaknem másfél évtizedben.

 

Az ICTS (Interuniversity Center for Terrorism Studies) által készített, „Terrorista-támadások a Maghreb-ben és a Sahel-ben 9/11 óta” elnevezésű ábrán látható, (lásd 2. számú melléklet) hogy 2011. szeptember 11-től 2009-ig a terrorista támadások száma 21-ről 204-re, majdnem a tízszeresére növekedett. Ez lecsökkent le 2012-re 144-re.[3] A terrorista támadások száma Algériában 2011-ben és 2012-ben rendkívül magas volt, 1.234, Mauritániában, Maliban, Nigerben, Csádban és Etiópiában relatíve alacsony, 27 és 58 közötti, Marokkóban, Tunéziában és Líbiában pedig alacsony, 4 és 9 közötti.

 

A „Világ legrosszabb helyeiről készült térkép”[4] (lásd 3. számú melléklet) azt mutatja, hogy a terroristák biztonságos menedékhelye többnyire a Sahel térségében található, ahol nincs egyetlen bukott állam sem, csak egy, kritikusan gyenge állam, Csád.

 

A „Terrorizmus Kockázati Index” szerint 2013-ban a terrorizmus különösen magas kockázatot jelentett az észak-afrikai országok közül Algériában, Szudánban, Nigériában, és Szomáliában, ami nem teljesen esik egybe a Sahel területével. (lásd 4. számú melléklet) Ez az adat azt mutatja, hogy a terroristák biztonságos menedékhelye főleg azokon a területeken található, ahol a terrorizmus nagy kockázati tényezőt jelent, másfelől azonban ez nem mindig igaz. A terroristák biztonságos menedékhelye azt a bázist jelenti, ahol a terroristák el tudnak rejtőzni, tagokat tudnak toborozni, és terrorista kiképzőtáborokat működtetni. A terrorizmus rendkívül magas kockázata egy területen azonban azt jelenti elsősorban, hogy ezen a helyen már történtek terrorista támadások, illetve, nagy valószínűséggel történni fognak.

 

A „Politikai Erőszak és Terrorizmus Index” azt mutatja, (lásd 5. számú melléklet) hogy az észak-afrikai országok ebben a tekintetben a legrosszabb kategóriába tartoznak. Algéria, Mauritánia és Etiópia magas kockázatot jelent, és csak Marokkó képvisel közepes kockázatot.

 

A fentiekben említett mutatók alapján levonható az a következtetés, hogy a politikai erőszak, és a terrorizmus együttesen nagyobb kockázati tényező, mint maga a terrorizmus. Ez felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy ezt a régiót különösen a felkelések, a polgárháborúk, a lázadások, zavargások, és az emberi jogok megsértése - mint például olyan büntetések, mint a csonkítás, halálra kövezés, a megkorbácsolás, a kínzások - veszélyeztetik a leginkább.[5]    

 

A terrorizmus magas kockázatának egyik oka a közép-afrikai országokban, például a Közép-Afrikai Köztársaságban, a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Ugandában, Ruandában, egy nem iszlám gyökerű terrorista csoport, a Lords’ Resistance Army működése. A politikai erőszak szintén magas, de főleg a helyi törzsi konfliktusok miatt.

 

A tanulmány a következőkben azokat a mérési módszereket, szempontokat tárgyalja, amelyek meghatározzák, hogy egy állam milyen mértékben tekinthető hatékonynak, illetve nem hatékonynak, és felállít egy prekoncepciót, amely szerint a terrorizmus Észak-Afrikában a hatékonysági tényezőkkel áll elsősorban összefüggésben.

 

Az FFP (Fund for Peace) által készített „Bukott Államok Index” 2013-ban azt mutatja, hogy Észak-Afrikában Szudán és Szomália, Közép-Afrikában a Kongói Demokratikus Köztársaság a vezető a bukott államok listáján. (lásd 6. számú melléklet) Ezeket az államokat Etiópia, Csád, és Nigéria követi, eggyel enyhébb kategóriában, és bár Egyiptom, Líbia, Algéria, Marokkó, Mauritánia, Mali és Niger ettől jobb kategóriában szerepelnek, de nem tartoznak a stabil és erős államok közé sem.

 

A bukott állam kritériumai a legszélesebb értelemben az alábbiak:

 

• Emberi tényező: demográfiai robbanás, menekült-hullám, nagymértékű elvándorlás, és az emberi jogok megsértése.
• Politikai, kormányzati tényező: társadalmi elégedetlenség, a kormány legitimitásának hiánya, gyenge biztonsági apparátus (katonaság és rendőrség), kiváltságos elit.
• Gazdasági tényezők: gazdasági recesszió, szegénység, gazdasági egyenlőtlenség, az egy főre eső nemzeti jövedelem csökkenése, a korrupció.
• Közszolgáltatási tényezők: fejletlen infrastruktúra, járványok, alacsony színvonalú egészségügyi ellátás és oktatás, élelmiszer- és vízhiány.

 

A „Bukott Államok Indexe” adatain kívül ismert három másik mutató is, a korrupciós index, (lásd 7. számú melléklet) a globális béke index, (lásd 8. számú melléklet) és a demokrácia index is. (lásd 9. számú melléklet) Ezek a mutatók csaknem ugyanazt mutatják: a stabil és erős államok a korrupció, a béke és a demokrácia tekintetében a legjobbak, Észak-Afrika országai azonban a legrosszabbak. A „Demokrácia Index” szempont figyelembe vételén alapul: választási eljárás, pluralizmus, politikai és szabadságjogok, működő kormányzat, politikai érdekérvényesítés és politikai kultúra. Észak-Afrika országai közül Csád és Szomália autokratikus, Líbia, Mali és Tunézia látszat-demokráciák, Marokkó, Mauritánia, Egyiptom és Niger a kettő ötvözete, míg a többi, Algéria, Nigéria és Etiópia pedig még mindig problematikus.

 

Az előzőekben elemzett mutatók alapján szintén az a következtetés vonható le, hogy a terrorizmus nem kapcsolódik szorosan ahhoz, hogy az állam milyen szinten tekinthető bukottnak. Az alapvető kérdés ezért az, hogy mely tényezők vezettek a jelenlegi helyzethez, ahhoz, hogy Észak-Afrika egyre inkább veszélyeztetett a terrorizmus által?

 

1. 3.     Az állam hatékonysági szempontjai Észak-Afrikában

 

Ahogyan az előzőekben már utaltunk rá, a bukott állam különféle kritériumai, és mérési módszerei nem adnak egyértelmű magyarázatot arra a kérdésre, hogy melyek a terrorizmus növekedésének okai Észak-Afrikában. A tanulmány ezért ezt a problémát egy másik aspektusból vizsgálja: az észak-afrikai államok speciális hatékonysági jellemzői alapján. Az alacsony hatékonyságú állam szegmensei, mint a terrorizmus megatározó tényezői, kerülnek a vizsgálat középpontjába, ezzel együtt azok az eszközök is, amelyek a terrorizmus elleni küzdelemben a legeredményesebbeknek bizonyulnak:

   

• Stabil és kiszámítható kormányzás

Jellemző a gyenge és bukott államokra, hogy a kormányok általában nem legitimek. Ez azt jelenti, hogy az autokratikus elnöki rendszerek, és a katonai junták gyakran váltogatják egymást, és az államhatalmat rendszerint katonai puccs útján szerzik meg. A forgatókönyv csaknem mindig ugyanaz: a katonai puccs után az új elnök hatalmát legitimálni akarja, de a legtöbb esetben nem szabad választások útján, és nem tisztességes eljárásban, vagy ugyanilyen módon, referendummal fogadtatják el az új alkotmányt.

A kormány a nyugati demokratikus értékrend szerint akkor tekinthető legitimnek, ha szabad választások útján jött létre, a kormányzat a több-párt rendszeren alapul, létrejön a fékek és ellensúlyok rendszere, valamint az alkotmányt a választók többsége valóban elfogadta.

 

• Erős központi kormány és helyi igazgatás

Ez feltételezi az erős, de nem brutális katonai és rendőri erők jelenlétét, a hatékony hírszerzést, és egy koherens igazságszolgáltatást, annak érdekében, hogy a kormány a fegyveres konfliktusokkal, és a terrorista-támadásokkal képes legyen megbirkózni. Fontos, hogy a törvényhozás és az igazságszolgáltatás az emberi jogokat alkotmányos és törvényi szinten szabályozza, és a jogalkalmazásban is érvényesítse.

A gyenge és bukott államokban azonban tipikusak az olyan autokratikus kormányok, amelyek semmibe veszik az emberi jogokat, ami törvényszerűen lázadásokhoz, felkelésekhez, vagy forradalmakhoz vezet. A gyenge és a bukott államokban a kormány sokszor arra sem képes, hogy egyes területeit - többnyire nomádok, és a helyi törzsek által lakott területeket, illetve a sivatagokat és sziklás hegységeket - ellenőrzése alatt tartsa, ami azt jelenti, hogy ezeken a helyeken nem épült ki a közigazgatás, sőt a rendfenntartó szervek sincsenek jelen, és nincs határellenőrzés sem.

Mindez a terrorizmus melegágya, mivel a terrorista csoportok könnyen beférkőznek a kormány-ellenes csoportokba, és az állam által kevésbé ellenőrzött területeken biztonságos menedékhelyet találnak. 

• A közszolgáltatások működtetése

A közszolgáltató funkcióját az állam akkor tudja gyakorolni, ha demokratikus, több-párti rendszerben működik, ahol a politikai pártokon és az állam szervein kívül, a civil társadalomnak: az nonprofit szervezeteknek, a szakszervezeteknek, a lobbiknak, és más érdekképviseleti szerveknek is, lehetőségük van érdekeik képviseletére, és részt vehetnek a politikai döntéshozatali folyamatban.

A gyenge és bukott államokban jobbára egy szűk, kiváltságos csoporthoz tartozó elit tartja a kezében a politikai hatalmat, amelyik nem képes a közérdekű szempontok érvényesítésére, mert sokkal inkább a saját érdekeit tartja szem előtt, és kirívóan korrupt is egyben. A gyenge és bukott államokban pedig elsőrendű fontosságú lenne speciális, és alapvető közérdekű célok megvalósítása. Ilyennek kell tekintenünk a gazdaság fejlesztését, a demográfiai hullám kezelését, a járványok megelőzését és korlátozását, az el-sivatagosodás és a vízhiány megoldását, az infrastruktúra fejlesztését, a szociális és jóléti szolgáltatások, mint az egészségügy, oktatás, foglalkoztatási programok, működtetését, valamint a méltányos redisztribúciót, amely az arányos közteherviselést, a szegénység felszámolását, és az életszínvonal emelését jelenti.

 

• Átláthatóság és elszámoltathatóság

A korrupció különösen magas a gyenge és a bukott államokban, amely akadályozója a közigazgatás törvényes, jogállami működésének. A nyilvánosság, átláthatóság, és a felelősség elveinek alkalmazása ezért különösen fontos szempont az észak-afrikai országokban.

Az integritás azt jelenti, hogy a kormány és a közigazgatás a törvényesség, a jogállamiság és az etikai normák szempontjait szem előtt tartva működik. A nyílt társadalom azt feltételezi, hogy a közérdekű adatokhoz bárki hozzáférhet, a média szabad, és politikai korlátozásoktól mentes. Alkotmányos szinten, a törvényhozás által is szabályozottnak kell lennie, valamint a jogalkalmazói gyakorlatban is, a szólásszabadságnak, a gyülekezési jognak, és az egyesülési jognak érvényesülnie kell. Ahhoz, hogy a korrupció felszámolható legyen, szükség van az államszervezeten belül független, ellenőrző szervekre, politikai befolyástól mentes igazságszolgáltatásra, valamint olyan intézményekre, amelyek képesek a korrupciós jelenségek megelőzésére is.    

 

• A belső konfliktusok megelőzése és kezelése

Az észak-afrikai gyenge és a bukott államokban jellemzőek a belső konfliktusok, amelyek általában etnikai, vagy vallási csoportok között alakulnak ki, illetve éhséglázadások, a diktatórikus kormány elleni zavargások, vagy felkelések.

Lényeges, hogy az állam az ilyen belső konfliktusokat lehetőleg konszenzus útján, a felek közötti békéltetéssel oldja meg, és ne brutális katonai, vagy rendőri fellépéssel. Ehhez nemcsak motivált, jól kiképzett, és jól felszerelt rendőri és katonai erők szükségesek, amelyek képesek ezeknek a modern eljárásoknak az alkalmazására, hanem a kormány részéről olyan politikai hozzáállás is, amelyik az ellenzéki erőkkel való kompromisszum-kötést tartja szem előtt, és nem saját politikai hatalma kizárólagosságának minden áron való fenntartását. 

 

1. 4.     Stabil és kiszámítható állam kérdései az észak-afrikai országokban.

 

4.1.A gyarmati örökség problémái az afrikai államszervezeti rendszerekben

A gyarmatosító államok elsődleges célja a természeti erőforrások saját célra történő kiaknázása volt a gyarmatokban. A gyarmati államok, amelyek autokraták, gyengék, és korruptak voltak, valamint nélkülözték a legitimitást is, alig fordítottak figyelmet a lakosság életkörülményeinek fejlesztésére. Csak az ipari üzemekhez kapcsolódó infrastrukturális közszolgáltatásokat fejlesztették, de más, közérdekű szolgáltatásokat, mint az egészségügy, az oktatás, a víz- és energiaszolgáltatás, a közlekedés, egyáltalán nem, vagy csak minimális szinten, és nem törődtek a gazdaság fejlesztésével, vagy a foglalkoztatás növelésével sem.

            Miután a gyarmatok függetlenné váltak a gyarmatosító országoktól az 1950-es évektől kezdődően, olyan speciális kormányzati rendszerek jöttek létre az afrikai kontinens legnagyobb részén, amelyek a gyarmati országok államszervezeti struktúráját, és politikai kultúráját örökölték. Ezekben az államokban, jellemzően, kialakult egy szűk, helyi elit, amelyik korábban a nyugati államokban tanult, és ott a nyugati értékek szerint élt, de saját hazájában képtelen volt a közérdek képviseletére, sokkal inkább a saját személyes érdekeit, és szempontjait tartotta szem előtt. A gyarmatosító államok elleni függetlenségi mozgalmakat ez a szűk, nyugatosodott elit vezette, és mivel az afrikai országokban nem volt, és nem is alakult ki olyan középosztály, amelyik képes lett volna a kiváltságos politikai elit fölött érdemi kontrollt gyakorolni, az afrikai országok többségében egy elnyomó rendszert épített ki. Ennek eredményeként olyan államok alakultak ki, amelyekben a korábbi problémák változatlanul fennmaradtak, például a szociális egyenlőtlenség, a társadalmi igazságtalanság, vagy a korrupt, és felelőtlen kormányzás.

Ennek a folyamatnak az eredményeként a volt gyarmati országokban a lakosság többsége, mintegy 85%-a vidéken, falusias körülmények között él, és mezőgazdasági munkából tartja fenn magát. Ők az igazi vesztesei a gyarmati függetlenségi háborúknak. Az új elit a vidék fejlesztésére egyáltalán nem fordított figyelmet, e helyett, a természeti erőforrások kitermeléséből származó bevételi forrásokat a saját hasznára fordította. A farmeroknak rendkívül magas adót kell fizetniük, ami Tanzániában például elérte a 84 %-t is. A vidéki területek nem fejlődtek, így a szegénység változatlanul fennmaradt. A vidéki népesség rendkívül alacsony jövedelemmel rendelkezik, hiányoznak az alapvető közszolgáltatások, mint az oktatás, az egészségügy, a szociális támogatások, a munkalehetőségek, és az olyan infrastrukturális közszolgáltatások, mint a víz, a csatorna, az elektromos szolgáltatások, a tömegközlekedés, az utak, stb. Ennek a társadalmi rétegnek semmi esélye nincs arra, hogy érdekeit érvényesítse az afrikai országok diktatórikus rendszereiben.

Az államnak kizárólagos joga volt, és sok afrikai országban jelenleg is van, a természeti kincsek kitermelésére, így az állami és az üzleti szféra összefonódott, majd ilyen módon a helyi elit ellenőrzése alá került.

A politikai elit, annak érdekében, hogy megtartsa politikai hatalmát, centralizálta a közigazgatást, betiltotta a többpárt-rendszert, felszámolta a fékek és ellensúlyok rendszerét az államszervezetben, és extrém módon kiterjesztette a zsákmányrendszert a közigazgatásban, ahol a pozíciók betöltésénél a politikai lojalitás lett a domináns tényező. Ez a közigazgatási rendszer az állami korrupció melegágya lett. Erre Nigéria említhető, mint legextrémebb példa: az ország gazdag olajban, de az ebből származó bevétel, amelyet az állami tulajdonban levő olajkitermelő vállalatok kapnak, még csak meg sem jelenik az állami költségvetésben, mivel a pénzt még előtte átutalják külföldi bankokba, magánszámlákra. A Kongói Demokratikus Köztársaság elnökének is saját költségvetése van, ami évi félmilliárd dollárt tesz ki, sőt, a korábbi kongói elnökről Mobuturól, rendszerének megdöntése után, derült ki, hogy svájci bankokban dollár-milliárdokkal rendelkezett.[6]

Ezekről a gyarmati függetlenség után kialakult, afrikai politikai rendszerekről megállapítható, hogy általánosságban nélkülözték a demokratikus elveket, bár ezek az államok a legtöbb esetben nem voltak olyan erős diktatúrák, mint pl. Líbia, hanem inkább gyenge, és instabil államok. Ez az alapvető oka annak, hogy ezekben az országokban a hadsereg miért képes arra, hogy bármikor katonai puccsot hajtson végre, amelynek eredményeként katonai juntát, jobb esetben egy autokratikus elnöki rendszert hoz létre.

 

4.2. Az autokratikus rendszerek kormányzati modelljei és az államok stabilitásának kérdései

4.2.1.      Az autokratikus elnöki rendszerek

 

Az elnöki rendszerek a gyenge és bukott államokban nem a nyugati demokratikus modellt, hanem egy autokratikus állami berendezkedést képviselnek. Tipikus ezekben az országokban, hogy az autokrata kormányok hatalmukat évtizedekig is képesek megtartani, illetve, a kormányok gyakran megbuknak, de mindkét esetben általában katonai puccsal jönnek létre, és nem parlamenti választások útján.

Amikor parlamenti választásokat, vagy népszavazást tartanak, azok eljárásai is, a legtöbb esetben, nem tisztességesek, és nem szabadok, mert a valódi céljuk az, hogy az elnököt, vagy az alkotmányt legitimálják. Ugyanis miután nem demokratikus úton kerültek hatalomra, és az alkotmány sem széles közmegegyezés alapján jött létre, szükséges, hogy legalább a kormánynak a látszólagos legitimitását biztosítsák.  Gyakori eset, hogy a hadsereg parancsnoka szerzi meg a politikai hatalmat katonai puccs útján, és válik később az állam elnökévé.

Számos esetben előfordul az is, hogy az elnök nem akar megválni a pozíciójától, ezért a parlamenttel megváltoztatja az alkotmányt, annak érdekében, hogy korlátlan alkalommal választhassák meg újra az állam elnökének. 

Az állam elnöke, ezekben az autokratikus rendszerekben, rendszerint a saját kezében centralizálja a politikai, és államhatalmat, ami azt jelenti, hogy a politikai pártokat betiltja, vagy legfeljebb csak egyet, a sajátját, engedi a parlamentbe, ezen túl pedig, fenntartja magának a jogot, hogy a miniszterelnököt és kabinetjét, az alkotmánybíróság elnökét, és a legfelsőbb bíróság elnökét kinevezze.

 Ezekben az autokrata rendszerekben, nincs lehetőség a társadalmi csoportok számára, hogy kifejezzék és érvényesítsék érdekeiket, amely ellentétes az egyik legfontosabb demokratikus értékkel, és a pluralizmussal. A hatalom-megosztás, vagy a fékek és ellensúlyok rendszere, mint demokratikus elvek, sem működnek. A hatalmi ágak: a törvényhozás, az igazságszolgáltatás, az alkotmányos felülvizsgálat, és a közigazgatás csupán dekorációként szolgálnak, valódi hatáskörük nincs.

 

4.2.2.      Példák az autokratikus rendszerekre a gyenge és bukott államokban

 

 Egyiptomban, a királyság megdöntése után, 1952-től, olyan erős, és stabil hatalommal rendelkező kormányok váltották egymást, mint a Nasszer, a Szadat, és a Mubarak kormányok, amelyek néhány reformot is végrehajtottak a mezőgazdaság, az oktatás, a társadalmi mobilitás, a liberalizáció, és a gazdaság fejlesztése területén, bár az emberi jogokat nem tartották tiszteletben, és a Sharia jogot is bevezették.

Algériában szintén egy erős, és stabil, de autokratikus államszervezet működött, és működik jelenleg is. Miután az FLN (National Liberation Front) megnyerte a függetlenségi háborút 1962-ben Franciaország ellen, az első két kormány megerősítette a hadsereget, és államosította az olajvállalatokat. Csak a Bendjadid kormány liberalizálta a gazdaságot, és vezetett be gazdasági reformokat az 1970-es évektől. Az 1980-as lázadás, amely az autokrata rezsim ellen tört ki, és egy több-párt rendszeren alapuló államszervezetet követelt, sikertelen maradt. 1991-ben, annak a korábbi kormányzati törekvésnek az eredményeként, amely az arab kultúrát hangsúlyozta a közéletben, és a magánszférában egyaránt, az IFS (Islamic Salvation Front) megnyerte a választásokat, és egy széles körű iszlám koalíciót akart létrehozni a kormányban. A hadsereg és az akkor még regnáló kormány törölte a választási eredményeket, és betiltotta az IFS-t. Ennek hatására az FLN és az IFS között polgárháború tört ki, amely csak 1999-ben ért véget. Ekkor szabad választásokat tartottak, és Bauteflika elnök sikeresen stabilizálta az országot azáltal, hogy amnesztiát adott az IFS tagjainak. Ugyanakkor a kormánynak szembe kellett néznie az erősödő GSCP-vel (Salafist Group of Call/Preaching and Combat) amely csoport agresszív, szélsőséges, iszlám fundamentalista politikát folytatott a kormány ellen, bár a kormány többször is kísérletet tett a nemzeti megbékélésre. Az ezt követően bevezetett számos reform ellenére - amelyet a politikai szférában, a gazdaságban, a jóléti szektorban hajtottak végre, mint például a privatizáció, a liberalizáció, a foglalkoztatás növelése, a lakásépítkezések - amelyek célja az ország modernizálása volt, az ország gyakorlatilag továbbra is egy-párti, autokrata rezsim maradt. Az elnök, mint a hadsereg parancsnoka, és a legfontosabb állami szervek vezetője, jogosult volt kinevezni a miniszterelnököt is.  

Tunézia 1956-ban nyerte el függetlenségét.  A franciáktól való elszakadás után több mint három évtizeddel később, a Bouquiba kormánytól Ben Ali katonai puccsal szerezte meg a hatalmat 1987-ben, és egy szintén autokrata elnöki rendszert vezetett be, amely egészen 2011-ig volt hatalmon. Ez a rezsim korrupt volt, megsértette az emberi jogokat, és nem tudta megoldani az olyan égető társadalmi-gazdasági problémákat sem, mint a munkanélküliség, vagy az infláció. A rezsim korruptságát jellemezte, hogy az elnök az ország bevételének csaknem egy nyolcadát, évi egy milliárd dollárt tett a magánvagyonává. Nem véletlenül, az „Arab Tavasz” néven ismertté vált elégedetlenségi hullám Tunéziából indult el elsőként.  

Mauritánia története 1964-től, amikortól az ország függetlenné vált, katonai puccsok sorozatával írható le, az ország pedig még mindig egy-párti, autokratikus elnöki rendszer. Daddah elnököt 1976-ig számos alkalommal választották újra, de ekkor a hadsereg katonai puccsal vette át a kormányzást. Ez a katonai junta gyakorolta a hatalmat egészen 1980-ig, amikor Taya-t választották meg elnöknek. Taya-t többször újraválasztották, 1980-ban, 1992-ben, 1997-ben, majd 2003-ban. 1987-ben a szenegáli fekete lakosság megpróbálta Taya hatalmát megdönteni, de ez a törekvés sikertelen maradt. 2005-ben, egy újabb katonai hatalomátvétel során az ún. Katonai Tanácsot hozták létre, amely választásokat tartott, és népszavazást írt ki. Ennek eredményeképpen Abdallahi-t választották meg elnöknek.  2008-ban újabb katonai hatalomátvétel következett, amelynek során Abdel Aziz tábornok szerezte meg a hatalmat, akit később elnökké választottak.

Maliban, 1960-ban, a franciáktól való függetlenség elnyerése után, a Keita rezsim szerezte meg hatalmat, akit Troare katonai puccsal távolított el, 1968-ban. A Troare rezsim egészen 1991-ig képes volt megtartani a hatalmát. Ekkor egy újabb katonai hatalomátvételt kíséreltek meg, amely azonban sikertelenül végződött, és Troare brutális bosszút állt mind az összeesküvőkön, mind az ellenzéken. Ezt követően véres polgárháború tört ki az országban az állami hadsereg, másfelől a felkelők, és a civil szervezetek között. A hadsereg végül letette a fegyvert, miután győzött az ellenzék. Troare-t letartóztatták, és halálra ítélték. Touré, az új elnök, választások útján nyerte el pozícióját, és jó kapcsolatot épített ki mind az Egyesült Államokkal, mind Franciaországgal.

Niger is tipikusan olyan ország, ahol az 1960-as függetlenséget követően meglehetősen gyakran cserélődtek a kormányok, többnyire katonai hatalomátvétellel. 1967-ben polgárháború tört ki Észak-Niger és Dél-Niger között, amelynek oka az etnikai, vallási és törzsi ellenségeskedés volt. Ebben a polgárháborúban tömegeket gyilkoltak meg, illetve sokan haltak meg betegségek, vagy éhezés következtében. A több-párti rendszert többször bevezették, de ezek rendszerint nem voltak hosszú életűek, mert katonai puccsok, merényletek, felkelések vetettek véget ezeknek a reformoknak.

Nigéria sem tartozik a stabil országok közé. A függetlenségét 1963-ban nyerte el, az Egyesült Királyságtól, azóta számos katonai puccs, katonai junta, polgárháború, tisztességtelen, és nem szabad választások, etnikai összecsapások, az emberi jogok megsértése, mint az emberkereskedelem, az erőszak, a kínzások, a kegyetlen bánásmód, a jogellenes letartóztatások, és a kivégzések, követték egymást. A korrupció mértéke kirívóan magas. Az országot jelenleg is megosztja a vallási ellenségeskedés, mivel az északi muzulmánok, a déli keresztények lakta területek állandó etnikai, és vallási feszültségek forrásai.

Csád 1960-ben lett független Franciaországtól, amikor Tombalbaye szerezte meg a hatalmat. A muzulmánok által lakott északi területek lakossága a Tombalbaye által folytatott önkényuralmi politika hatására fellázadt, ennek eredményeként, 1965-ben, egy hosszan elhúzódó polgárháború kezdődött. 1979-ben a lázadók elfoglalták a fővárost, ezzel megtörték a déliek uralmát. A lázadók tábornokai ezt követően egymás ellen fordultak, amely újabb polgárháború kirobbanásához vezetett, és amiből Habré került ki győztesen. Az ő hatalmát 1990-ben az egyik tábornoka, Déby döntötte meg, katonai puccsal. Néhány évvel ezelőtt a Szudánban keletkezett darfuri konfliktus átterjedt a határon túlra is, amelynek következtében jelenleg is több ezer szudáni menekült él menekülttáborokban Csád keleti részén. Bár több politikai párt is létezik Csádban, a hatalom Déby elnök, és pártja kezében van, akit a világ egyik legkorruptabb elnökeként tartanak számon. Az országban gyakoriak a fegyveres konfliktusok, és a katonai puccs-kísérletek. A korrupció is nagyon magas, és jellemző az emberi jogok megsértése is. A csádiak döntő többsége szegény, földművelésből és pásztorkodásból él. 2003-tól kezdve az ország fő exportcikke a kőolaj,[7] ennek ellenére egyike a világ legszegényebb országainak.

 Szudán történelme az egyik legriasztóbb Afrikában. Az ország 1965-ben nyerte el függetlenségét Egyiptomtól, és az Egyesült Királyságtól. Dél-Szudán kiválásáig Afrika legnagyobb területű országa volt. A függetlenség kivívása óta 11 elnöke volt az országnak, ezek csaknem fele katonai hatalomátvétel útján vált elnökké, a másik fele pedig tisztességtelen és nem szabad választások útján. Az országban mind a mai napig nincsenek politikai pártok. A darfúri polgárháborúban - amely a kormány, valamint a déli lakosság között tört ki - végrehajtott népirtás következményeként, menekült-áradat indult meg a szomszédos arab országok, elsősorban Csád felé. Az országban, miután két polgárháború zajlott le a fekete, keresztény déli, valamint az arab, muzulmán északi lakosság között, a többéves háború lezárása érdekében, referendum útján, Szudán két részre szakadt, Észak- és Dél-Szudánra, 2011-ben. Ennek ellenére jelenleg is komoly fegyveres konfliktusok vannak mindkét ország területén. Szudán Afrika egyik legfontosabb olajkitermelő országa, ennek ellenére a lakosság többsége még mindig vidéki területeken él, mezőgazdasági munkából. Mindkét, újonnan alakult ország gazdaságilag nagymértékben függ az olajbevételtől, de az olajkitermeléshez kapcsolódó berendezések és infrastruktúra következtében meglehetősen egymásra utaltak. 

Etiópia császári birodalom volt 1945-től 1974-ig, majd kommunista országként a Szovjetunió szövetséges államává vált. 1990-ben, a Szovjetunió összeomlása után, több-párti köztársasággá alakult. Ennek ellenére a kormányzati rendszer autokrata, a politikai- és szabadságjogokat rendszeresen megsérti. Az ország mégis stabilnak tekinthető, erős hadsereggel rendelkezik, de rendkívüli módon szegény, természeti erőforrásokkal nem rendelkezik, a lakosság jórészt a mezőgazdaságból él.

Szomália 1960-ben vált függetlenné az Egyesült Királyságtól, ekkor elnöki rendszer került bevezetésre, szabad választásokat is tartottak, és új alkotmányt fogadtak el. Az elnököt még abban évben, merénylet során megölték, majd Sziad Barre katonai puccsal megszerezte a hatalmat. Szocialista kormánya egészen 1991-ig regnált, a volt Szovjetunió politikai befolyása alatt. Az addig magántulajdonban levő vállalatokat Sziad Barre államosította, de sikeres gazdasági és politikai programokat is megvalósított, és stabil állam maradt, egészen 1990-ig, amikor a törzsi vezérek, és az iszlám fundamentalisták között kitört az ellenségeskedés. Az ezután következő két polgárháború során az államszervezet teljesen összeomlott. Ez, többek között, azért történhetett meg, mert az ország elveszítette a Szovjetunió támogatását 1990-ben. Ekkor egy átmeneti kormány, a TFC (Transitional Government) került hatalomra, de nem tudta az ország jelentős területét az ellenőrzése alatt tartani, sőt, volt, amikor még a fővárost sem. Az országot még jelenleg is egy törzsi tanács is irányítja. Az ICU, (Islamic Court Union) egy iszlám szélsőségesekből álló csoport, korábban majdnem az egész ország területét elfoglalta, és bár befolyását az ország területén mára nagyrészt elveszítette, ezt mégis sikerült túlélnie, egy terrorista szervet, az al-Shabaab formájában. 2010-ben az ország köztársaság lett, új alkotmányt fogadtak el, de mind a mai napig jellemzőek az anarchikus állapotok.

 

4.2.3.      Az alkotmányos monarchia

 

Az egyetlen alkotmányos monarchia Észak-Afrikában Marokkó, de nem a nyugati értelemben véve. A legnagyobb különbség, hogy Marokkóban a királynak széles körű hatásköre van az államszervezet rendszerében, amíg az európai alkotmányos monarchiák feje inkább kiegyenlítő szerepet játszik, amely a presztízsén alapul, és a nemzet egységét fejezi ki, valódi kormányzati hatalom nélkül.  

VI. Mohamed király 1999-es halála óta fia, II. Hassan király uralkodik Marokkóban. A király jogosultságai:

• Felügyeli a végreható hatalmat, kinevezi a miniszterelnököt és a kabinetjét.
• Megváltoztathatja a kormány döntéseit, feloszlathatja a parlamentet.
• Törvényerejű dekrétumokat adhat ki.

 A törvényhozó hatalom megosztott a kormány és a parlament között, de, mint ahogyan fentebb már említettük, a király széles körű jogosítványokkal rendelkezik a parlament, és a kormány tevékenységének felügyeletében. A többpárti rendszert, és más politikai reformokat 1999-ben, II. Hassan király vezette be, aki - ellentétben apjával, VI. Mohameddel, aki megpróbálta korlátozni a parlament hatalmát, és megsértette az emberi jogokat is – igazi reformernek bizonyult.

 

4.2.4.      Katonai junták

 

Ahogy már korábban is jeleztük, a katonai junta nem ritka jelenség az afrikai kontinensen. Ugyanakkor az afrikai elnöki rendszerek is gyakran működnek katonai juntaként, de általában csak rövid ideig. Ennek oka, hogy a hatalom megszerzése után a katonai vezetők, akik katonai puccs során szerezték meg a hatalmat, igyekeznek legitimálni a politikai hatalmukat, és elnökké választatni magukat. Ez a legtöbb esetben nem demokratikus úton történik, és az elnöki rendszerek, amelyet létrehoznak, valójában autokrácia, és nem sokban különbözik a hatalom gyakorlása tekintetében a katonai juntától, legfeljebb abban, hogy formálisan léteznek a hatalmi ágak az államszervezet rendszerében.

A legextrémebb példa a katonai juntára Líbia, ahol Kadhafi ezredes 1969-ben katonai puccsal megdöntötte a király uralmát. Az ország nevét “Nagy Szocialista Népi Líbiai Arab Jamahiriya”-ra változtatta, amely nyilvánvalóan nem volt új államforma,valójában egy katonai diktatúra. Kadhafi saját magát gyakran nevezte „a Királyok Királyának Afrikában”.

Kadhafi korlátlan politikai hatalommal rendelkezett egy szélsőségesen diktatórikus rezsimben, egészen 2011-ig, amikor az országban forradalom tört ki, amely a hatalmát megdöntötte, ezt követően a forradalmárok Kadhafit megölték.

Az ország bevételének 80 %-a kőolajból származik, az afrikai kontinens leggazdagabb országainak egyike. Ez a hatalmas bevétel lehetőséget adott Kadhafi számára, hogy növelje a szociális biztonságot, állami lakásépítkezéseket valósítson meg, és általánosan elérhetővé tegye az oktatást Líbiában. 2003-ban, egy ENSZ szankció hatására néhány reformot is bevezetett, például liberalizálta a gazdaságot, 100 állami vállalatot privatizált, korlátozta az állami támogatásokat, és egy kevésbé agresszív külpolitikára tért át.

 

4.3. Az autokrata típusú kormányzat és az instabilitás problémája

 

A fenti elemzés alapján levonható az a következtetés, hogy az állami stabilitás szempontjából meglehetősen nagy különbség van a Maghreb és a Szahel országai között.

A Maghreb országainak, mint Egyiptom, Líbia, Tunézia, Algéria és Marokkó, erős és stabil kormánya volt, és amely annak ellenére, hogy autokrata volt, néhány gazdasági és szociális reformot is végrehajtott, valamint meg tudott birkózni a belső konfliktusokkal is, amelyek egyébként nem túl sűrűn fordultak elő, például Algériában, 1999-ben.

Szomália és Etiópia említhető még példaként a Maghreb régióján kívül arra, hogy erős és stabil kormánnyal rendelkezett 1990-ig, egészen a Szovjetunió összeomlásáig. 

         Ezzel teljesen ellentétesen, a Szahel övezetben az országok történetét számos katonai puccs jellemezi, amely aláásta ezen országok stabilitását. Ezek a rezsimek, akár elnöki rendszer, vagy katonai junta formájában gyakorolták a hatalmukat, csak nagyon kis mértékben hajtottak végre gazdasági és társadalmi reformokat. Képtelenek voltak megoldani a szociális, és a közszolgáltatásokkal kapcsolatos problémákat, sőt, az emberi jogok kérdésében, illetve a vallási, etnikai konfliktusok kezelésében is kudarcot vallottak. A korrupció jelenleg is kiugróan magas ezekben az országokban.

            Az ún. „Arab Tavasz” 2011-ben kiszámíthatatlan hatásokkal járt a Maghreb országaiban.

Egyiptomban, ahol az ellenzék elégedetlen volt a demokrácia alacsony szintjével, forradalmat robbantott ki 2011-ben. Ennek eredményeként szabad választásokat tartottak. Morsi – aki a Muzulmán Testvériség, egy régi múltra visszatekintő egyiptomi fundamentalista iszlám szervezet, támogatását élvezte – megnyerte a választásokat, és kabinetjének tagjait a Muzulmán Testvériség tagjai közül választotta ki. A hagyományosan erős egyiptomi hadsereg katonai puccsal vissza tudta szerezni a hatalmat Morsitól, és egy ideiglenes kormányt bízott meg. Ezt követően szabad választásokat tartottak, és az új egyiptomi kormánynak sikerült stabilizálni az államhatalmat.

2011-ben brutális polgárháború tört ki Líbiában, amely szükségessé tette a NATO katonai beavatkozását, az ENSZ BT által adott mandátum alapján. Ez a Kadhafi rezsim teljes összeomlásához vezetett. Az állam újraszervezése mind a mai napig sikertelen maradt. A Nemzeti Átmeneti tanács politikai kontroll alatt, és ideiglenes alkotmány alapján működik, a Nemzeti Kongresszus pedig, amelyet 2012-ben választottak, bár több politikai pártból áll, de az egyik a Muzulmán Testvériséghez szorosan kapcsolódik. Népszavazást még nem tartottak. Kadhafi hadseregét szétverték a polgárháborúban, de új hadsereget még nem sikerült megszervezni. Ennek következtében a milíciák uralják az ország területének nagy részét, a központi kormány pedig meglehetősen gyenge. Ráadásul Kadhafi volt hadseregének fegyverei a régió terrorista csoportjainak kezébe kerültek.

Algériában a Bauteflica kormány túlélte az „Arab Tavaszt” 2011-ben, annak köszönhetően, hogy kompromisszumot kötött az ellenzékkel. Ennek eredményeként több-párti rendszert vezettek be, és szabad választásokat tartottak, amelynek tisztaságát ugyan sokan megkérdőjelezték, ennek ellenére, mégis több politikai párt jutott a parlamentbe. Ezt követően több politikai és alkotmányos reform is végrehajtásra került. A kormány számos olyan gazdasági és szociális problémát is megoldott, mint például a túlzott állami beavatkozást a gazdaságba, a lakáshiányt, a fiatalok magas arányú munkanélküliségét, amelyre az „Arab Tavasz” híva fel a figyelmet. A Bauteflica kormány 286 billió dollárt költött a humán fejlesztésekre, a bérek emelésére, szociális támogatásokra, annak érdekében, hogy az ellenzék követeléseit kielégítse.

Tunéziában a forradalmat a szakszervezetek kezdeményezték, 2011-ben, amely demokratikus átalakuláshoz vezetett. Az államszervezet több-párt rendszerű lett, alkotmányos szinten deklarálták a szekuláris államot, és a vallásszabadságot, garantálták a jogegyenlőséget, ezzel a Sharia jog helyett egy modern jogrendszert vezettek be. Ebben az országban a hadsereg nem játszott szerepet a politikai átalakulásban. 

Marokkóban II. Hasszán király az „Arab Tavasz” hatására, 2012-ben, politikai, gazdasági és szociális reformokat vezetett be A király szintén meg tudta tartani hatalmát, annak köszönhetően, hogy kompromisszumot kötött az ellenzékkel. A reformok hatásaként a király hatáskörét korlátozták, népszavazással új alkotmányt fogadtak el, számos állami vállalatot privatizáltak, és reformokat vezettek be az egészségügy, az oktatás, és a szociális szféra területén.

Az „Arab Tavasz”, amely a Maghreb régiójában az ellenzék elégedetlenségét fejezte ki az autokrata kormányzással szemben, és amely különféle formában zajlott, mint például forradalom, felkelés, zavargás, polgárháború, bár nem tudta alapvetően megváltoztatni a kormányok antidemokratikus jellegét, de beindított egyfajta demokratizálódási folyamatot. Ennek mértéke és hatása országonként eltérő. Líbiában a forradalom meg tudta dönteni a Kadhafi rezsimet, de káoszt, és a kormányzás szétesését hagyta maga után, amely magyarázható azzal, hogy Líbiában, ahol a legszélsőségesebb diktatúra létezett hosszú ideig, alakultak ki a demokrácia hagyományai a legkevésbé. A kormány Algériában és Marokkóban képes volt kompromisszumot kötni az ellenzékkel, és ilyen módon stabilizálni politikai hatalmát. Tunéziában mindez nem volt lehetséges, mivel a korábbi kormány olyan mértékben volt antidemokratikus, és annyira alacsony hatékonyságú, hogy csak a megdöntése volt reális alternatíva. Az ország azonban ma már demokratikus kormánnyal rendelkezik, és demokratikus folyamatok is beindultak. Egyiptomban is sikerült végül demokratikus kormányt alakítani.

A Maghreb országainak tapasztalata alapján azt a következtetést lehet levonni, hogy az „Arab Tavasz” annál eredményesebb volt, minél inkább rendelkezett az adott ország demokratikus hagyományokkal és politikai kultúrával. Nem véletlenül, Líbia könyvelheti el a legkevesebb sikert ezen a téren Észak-Afrikában, a Kadhafi rezsim összeomlása után.

A Sahel országait az „Arab Tavasz” jórészt elkerülte.

            Mauritániábanvoltak utcai tüntetések 2012-ben, de csekély hatással jártak a jelenlegi kormányzati rendszerre.

Maliban 1991-ben, jóval az „Arab Tavasz” előtt, forradalom tört ki, amelynek eredményeként szabad választásokon alapuló demokratikus kormány alakult, deklarálták a vallásszabadságot, és a szekularizált államot, valamint gazdasági és szociális reformokat vezettek be, amely a Világbank és az IMF közreműködésével végrehajtott privatizáció révén az országot bekapcsolta a nyugati pénzpiacra, és gazdasági növekedést indított be. Ennek ellenére komoly belső konfliktusok és szociális problémák maradtak, amelyet a gyenge kormány eddig képtelen volt megoldani.

Nigert, Csádot, Nigériát és Etiópiát érintetlenül hagyták a demokratikus változások 2011-től. Egyedül Etiópia kormánya - a többihez képest – tekinthető csak viszonylag stabilabbnak.

 Szudán a 2003-as darfuri véres polgárháború után az anarchiába és a káoszba süllyedt. Az állam olyan mértékben omlott össze, hogy még a 2005-ös békekötés, és a 2011-es népszavazás – amely Dél- Szudán függetlenségéről döntött – után sem lehetett az államot stabilizálni. Az ország jelenleg is diktatúra, állandó fegyveres konfliktusok vannak jelen, és tömeges mértékű a menekültek áradata.

Szomália 2010-ben köztársaság lett, új alkotmánnyal, de még mindig az elsők között áll a bukott államok sorában.

Amint az a későbbiek során is kifejtésre kerül, szoros kapcsolat figyelhető meg az államok instabilitása, valamint a terrorizmus elterjedése között, mert a terrorista szervezetek a gyenge és a bukott államokat, mint Szudán és Szomália, biztonságos helynek tekintik, ahol nem kell félniük attól, hogy felszámolják őket, mivel az állam olyan mértékben instabil, hogy nem működik sem a rendfenntartás, sem a bűnüldözés. Az iszlám fundamentalista szervezetek még az államhatalmat is képesek megszerezni egy bukott álamban, mint ahogyan Szomáliában is történt, és rosszabb esetben egy fundamentalista iszlám államot is létrehoznak.

Az állam stabilitása az afrikai országokban csak a kormány legitimitásával biztosítható, amely feltételezi a több-párt rendszert, a szabad, demokratikus és tisztességes választásokat, és népszavazást, a demokratikus kormányzást, amelyben érvényesül a fékek és ellensúlyok rendszere is.

Az autokrata kormányok sokáig képesek fenntartani a stabilitást, de a tapasztalat azt mutatja, hogy előbb, vagy utóbb, de egy katonai puccs, vagy a demokratikus ellenzék megdönti. Ezt követően azonban már kétséges, hogy az államot lehetséges-e újra stabilizálni.

   

1. 5.     Az erős központi állam és helyi önkormányzat kérdései

 

5.1. Az etnikai és vallási konfliktusok Észak-Afrikában

 

5.1.1.      Az iszlám fundamentalizmus

A következő kérdés, amelyet a tanulmány vizsgál, hogy az Iszlám fundamentalizmusnak vannak-e hagyományai Észak Afrikában, és ha igen, akkor ez hogyan befolyásolja a terrorista tendenciákat ebben a régióban.

Az Iszlám hagyományosan több ágazattal rendelkezik, a fő vonalat képező szunnita és síita ág mellett létezik még például a khawarij, vagy a háridzsita, mely utóbbiaknak további ágazatai ismertek, mint például a Shafi’s Ima’ilism, a drúz, Alawi, Akbari.[8] Az Iszlám tehát a történeti fejlődés során több, markánsan elkülöníthető áramlatra tagozódott, amelyek bár elismerik egymás létezését, és muzulmán voltát, örökös ideológiai harcban állnak egymással.

A síita és a szunnita ellentét közismert, mint a közel-keleti politika egyik meghatározója. Országokon belül, mint például Irakban, de az egyes országok között is, komoly konfliktusok alakultak ki, attól függően, hogy síita, vagy szunnita többségűek, például Szaúd-Arábia, és a Palesztin Hatóság szunnita, míg Irán síita.

A muzulmán lakosság megoszlása az arab országokban az Iszlám irányzatai szerint:

• Szunnita: 87–90%
• Síita: 10-13%
• Háridzsita: 1-3%[9]

 

szunnita:  síita:  háridzsita:

A szunniták elnevezése onnan származik, hogy véleményük szerint a szunnát - Mohamednek a Koránban nem rögzített hagyományait, a hadíszokat - ők követik a leghívebben. A síiták – „síat Ali”, azaz „Ali pártja” - is hűek a hagyományokhoz, azonban azokat újabbakkal egészítették ki - például Ali példabeszédeivel és leveleivel-, másrészt a szunniták bizonyos értelmezéseit a Koránról nem tartják hitelesnek.

A szakadás okai eredetileg utódlási kérdésekre vezethetők vissza. A síiták Mohamed Próféta családjának leszármazási vonalát követve tesznek hitet vallásuk autentikus folyamatossága mellett, míg a szunniták a „társak” (arabul: szahába)[10] döntéseire helyezik a hangsúlyt ebben a kérdésben. A háridzsiták a legjámborabb, és leginkább istenfélő muzulmánt tartották a közösség vezetésére a legalkalmasabbnak,[11] mivel szerintük Isten akaratát földi, hatalmi harcok nem befolyásolhatják. A háridzsitáknak három főbb irányzatuk alakult ki, az azrakiták, a sufriták és az ibáditák. Ezek közül napjainkra egyedül az ibáditák maradtak fent, Omán területén.

A síiták elutasítják az első három kalifa legitimitását, egyedül Ali, Mohamed unokatestvére, és veje, valamint felesége, Fatima leszármazási vonalát ismerik el jogosnak. Az emberi hatalom által trónra ültetett kalifákkal, legyenek bár Mohamed közvetlen társai, szemben a Próféta spirituális szellemi örökösének a mindenkori imámot tartják, aki felhatalmazását Mohamed és elődei közvetítésével, egyenesen Istentől kapta. Az első imám Ali. Alit a szunniták is elismerik, és nagy tisztelettel viseltetnek iránta, a síiták azonban titkos ismeretek tudójaként tartják számon, és kiválasztottként tisztelik. Ezt a lehetőséget a szunniták határozottan elutasítják. Szerintük Mohamed nem jelölt ki utódot, az utódválasztás joga a muzulmán közösségé. A síiták küzdelme az imámok elismeréséért nem csak utódlási harc, hanem a muzulmán közösség fennmaradásának záloga, az Allahtól eredő, átöröklött tudás, amelynek következménye az imámok csalhatatlansága. Az imám – hitük szerint - így a közösséget mindig a helyes úton képes vezetni.

A síiták, és az uralkodó szunnita tábor közötti ellentét Ali fia, Huszajn vértanúhalála után vált végleg kibékíthetetlenné, egyúttal ez az esemény a síita közgondolkodást transzcendens, vallásos irányba befolyásolta. Az iszlám története során a síiták törekvéseit folyamatosan balszerencse kísérte. Ali, és Fatima gyermekei, Haszan és Huszajn erőszakos halált haltak, utóbbit a kerbelai csatatéren mészárolták le, amelyről a síiták évente megemlékeznek.[12]

A liberális iszlám eszméje, úgy tűnik, fontosabb a nyugatiak, mint a muzulmánok számára, bár ettől függetlenül, létező irányzat, amelynek egyik fő képviselője Sayyid al Kimni. Állításuk szerint a Koránt többféle módon lehet értelmezni, elfogadják a független gondolkodást, és a megbékélést hirdetik a vallási különbségek okozta konfliktusok között. Lényeges vonása a liberális Iszlámnak, hogy a szekularizált állam fontosságát hangsúlyozza, és elismeri az emberi jogokat is, például a nők egyenjogúságát.

A fundamentalista Iszlám fő gondolati eleme, hogy vissza kell térni a Korán alapjaihoz.[13] Ez a mozgalom Egyiptomból indult el, az 1940-es években. Ezt az ideológiát teremtette meg az Egyiptomi Muzulmán Testvériség, amelynek tanait Khomeini is követte Iránban, az 1980-as forradalom után. A Hamasz Gázában szintén szoros ideológiai kapcsolatban állt a Muzulmán Testvériség által képviselt irányzattal. Az Iszlám fundamentalizmus olyan országokban képes gyökeret verni, ahol a lakosság, mint például Afganisztánban a tálibok, a Pakisztánban a pastuk, vagy a síita perzsák Iránban, fogékonyak erre a vallási irányzatra. Az Iszlám fundamentalizmus, amely az Iszlám forradalmat hirdeti, politikai és társadalmi átalakulást kíván meg. Képviselőinek célja a politikai, és az államhatalom megszerzése. Ez történt Iránban az 1980-as forradalom során, jelenleg pedig Szomáliában, Észak-Nigériában, Indonéziában és Szudánban is.

Az iszlám fundamentalizmus alapvető irányzatai a vahhabizmus és a szalafizmus. 

A szalafisták a szunnita Iszlám követői, az Iszlám ultrakonzervatív vallási radikálisai, akik a Koránt szigorúan, betű szerint értelmezik, és az Iszlám hagyományai szerint a puritanizmust képviselik törvényeikben, öltözködésükben, és hatalmas szakáll-viseletükkel. A szalafisták a 19. században alapított iskolák tanait követik, amelyek elutasítják a nyugati civilizáció minden formáját, a nyugati kultúra terjedésének mintegy ellen-reakciójaként. Maga a „salaf” arab szó „régi”-nek fordítható, ami Mohamed próféta eredeti követőire, az első három nemzedékre utal. A szalafista eszmék hívei szerint, az eredeti iszlám hit és tanrendszerre nem oda illő „rárakódások” vannak, ezért vissza kell térni az eredeti iszlám tanításokhoz, és az eredeti szövegek követésére szólítanak fel.

A nyugati szakirodalomban sokat vitatott kérdés a „szalafijja” (szalafizmus) és „szalafí” (szalafita) kifejezések jelentése.[14] A „szalafijja” a „megelőzni, előtte járni” jelentésű arab „szalaf” szóból ered. A Korán a múltra utalva kétszer is használja a szót (Korán, 5: 95; és 8: 38). Az arab lexikonokban a „asz-szalafu asz-szálih” alapvetően az erényes, jámbor ősöket jelenti.[15] A szalafiták többsége Szaúd-Arábiában található, Nadzsd környékére koncentrálódva, ezen kívül léteznek csoportjai Katarban, valamint az Egyesült Arab Emirátusban is.

A szalafita és vahhabita kifejezések gyakran egymás szinonimájaként jelennek meg, bár a szalafiták élesen elhatárolják magukat a vahhabistáktól. Az Iszlám szunnita ágának a vahhabista a leginkább konzervatív mozgalma, amelynek alapítója a 18. században élt Mohamed ibn Abd-al Wahhab, aki küldetéstudattól vezérelve, gyújtó hatású prédikációkat tartott a beduinok erkölcsi romlottsága, a szentek imádata, és a szúfi újítások ellen. A vahhabizmus Szaúd-Arábiában gyökerezik, és a 18. századtól kezdve terjedt el szélesebb körben, és vált mozgalommá az Arab félszigeten. Maga a vallási irányzat tehát nem új, végig kísérte, és kíséri az iszlám vallás történetét a kezdetektől napjainkig. Szent háborújához, a dzsihádhoz jelentős számú hívőt nyert meg a nincstelen néptömegektől kezdve, egészen a gazdag uralkodó családokig.

A vahhabizmus a mai Szaúd-Arábia hivatalos állam-vallása, és vahhabista iskolák jelenleg is működnek szép számmal Szaúd-Arábiában. Az Iszlámnak ez az irányzata szintén ultra-ortodox, elismeri és támogatja az Iszlám fundamentalizmust. Fő célkitűzése az Iszlám eszméinek megtisztítása a vallásra rakódott idegen elemektől, és ezzel a Korán eredeti tanainak feltétlen, és következetes érvényesítése.

A dzsihádizmus kifejezést Gilles Kepel, francia akadémikus tette közkeletűvé.[16] Az Iszlámban az erőszak három módon jelenik meg. A legismertebb formája a dzsihád, de az erőszak motívuma ezen kívül a mártíromság, és az apokalipszis formájában is ismert. A dzsihád értelmezését mindig is alapvetően befolyásolták az arab világ konfliktusai, valamint az iszlám jog- és vallástudósok vitái. A kezdetektől napjainkig a dzsihád értelmezése is függvénye volt a történelmi-politikai helyzetnek, és sajátos fejlődésen ment át.[17] A dzsihád szó értelmezését nehezíti az is, hogy már eredetileg is több jelentéssel bírt.

A dzsihád, eredetileg, a legáltalánosabb értelemben, erőfeszítést, törekvést, küzdelmet jelent, és nem feltétlenül „szent háború”-t, ahogy ma azt sokan gondolják. Sokkal inkább az igaz hívő azon erőfeszítéseinek összességét értették alatta, amit a vallási kötelezettségek teljesítése érdekében a muzulmán hívőknek tenniük kell.[18]

 Maga Mohamed próféta is kétféle dzsihádot nevezett meg, az egyiket az ember önmaga ellen vívja hite megtartásáért, és a negatív tulajdonságok, mint például a kapzsiság ellen, míg a másik az elnyomó hatalom elleni fellépésről, az agresszió elhárításáról beszél, ami azonban nem támadó, hanem védekező jellegű.

A dzsihád tehát nem értelmezhető pontosan, ami így mozgásteret adott a radikális eszmék követőinek abban, hogy a dzsihád jelentését másként magyarázva, agresszióra ösztönözzenek, elsősorban a fiatal muzulmán lakosság körében, akiket terrorista cselekmények elkövetésével használnak fel arra, hogy a „zsarnok” nyugati, de sokszor a muzulmán államok állami intézményei, vezetői ellen is, támadásokat intézzenek. Ezt, az alapvetően a szalafista irányzathoz tartozó, erőszakot alkalmazó, a dzsihádot a saját szempontjaiknak, és érdekeiknek megfelelően értelmező, magyarázó muzulmánok a dzsihádistáknak.[19] Ugyanakkor Khomeinivel megjelent a síita dzsihádizmus is. Gyakorlatilag mindkéz irányzat rendelkezik a maga ultrakonzervatív iszlám felfogására épülő, és az erőszakon alapuló ideológiájával.[20]

A társadalmi átalakulást sürgető csoportok közül kevés válik a terrorista erőszak alkalmazójává, de a terrorista szervezetek közül a legtöbb ideológiai megfontolásokkal indokolja tetteit. Ez igaz a dzsihádista terrorista szervezetekre is. Bár maga a dzsihád eredetileg nem erőszakot jelent, mára a terrorista szervezetek ideológiájában a „szent háborút” jelenti, arra alapozva a tételt, hogy hadi állapotban a terror alkalmazása megengedett. Másrészt, az erőszak alkalmazást azért tekintik jogosnak, mert, felfogásuk szerint, az iszlámot, a muzulmán közösséget támadás érte. Ajman al Zavahiri szerint ma a muszlim közösség háborúban áll a cionista, és a keresztény elnyomókkal, akik megfosztották őket alapvető erőforrásaiktól.[21]

A sharia jog, amely szintén az iszlám fundamentalizmuson alapul, egy erkölcsi kódexet, és jogi szabály-rendszert jelent azok számára, akik az Iszlám követői. A legtöbb arab országban, ahol a lakosság többsége muzulmán, már évszázadokkal ezelőtt is, a sharia jog került bevezetésre. A sharia jog összeegyeztethetetlen a legtöbb, a fejlett nyugati államokban kialakult demokratikus elvekkel, valamint politikai, és szabadságjogokkal, mint a szekularizált állam, a vallásszabadság, a személyi szabadság, az emberi méltósághoz, és az élethez való jog, a férfi és nő között egyenlőség, vagy a szólásszabadság. Szabályozása kiterjed a köz- és magánéletre, a politika, gazdaság, üzlet, szexualitás területén, és a társadalmi érintkezés formáira is, mint például a nők ruhaviselete, és érintkezési szokásai idegen férfiakkal, az étkezés, az imádság, az etikett, vagy a böjt.

A sharia jognak kiterjedt családi joga van, szabályozza a házasságot, például hogy ki, és milyen feltételek alapján köthet házasságot, és válhat el, vagy egy férjnek hány felesége lehet. A házasságkötés leggyakoribb formája a közvetített házasság, amikor a szülők, vagy a közeli rokonok keresnek a gyermekük számára megfelelő házastársat. A nőktől elvárják, hogy apjuknak, és később férjüknek, feltételen engedelmességet tanúsítsanak.

Büntetőjogi rendelkezései pedig súlyosan, lefejezéssel, kar-, vagy láblevágással, büntetik a lopást, illetve, halálra kövezéssel, és korbácsolással a házasságtörést, vagy a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot, de a homoszexualitást is. Nem ritka büntetés a bebörtönzés sem, amellyel a kisebb súlyú jogsértéseket büntetik, például ha egy nő a család férfitagjain kívül más férfival is érintkezik, vagy nem a megfelelő, arcát és testét eltakaró ruházatot viseli nyilvános helyen.             Súlyos bűncselekménynek számít, és halállal büntetendő, ha egy muzulmán vallású személy más vallásra tér át. Tilos az alkoholfogyasztás, a zenehallgatás, bizonyos ételek fogyasztása, és általában a nyugati kultúra szokásainak minden megnyilvánulása, például futball, zene, filmek, taps, kézfogás, nyugati ruhák viselete, stb.

A sharia törvénykezés és jog elsődleges forrása a Korán és az ún. fiqh szöveggyűjtemények, valamint a szokásokat taglaló szunnák.[22]

 

5.1.2.      Az Iszlám fundamentalizmus szerepe Észak-Afrikában

 

A terrorizmus a nyugaton, a Közel-Keleten és az észak-afrikai országokban eltérő, jellemzőkkel rendelkezik.

             A nyugati államoknak a globális terrorizmussal kell szembenézniük, különösen az al-Kaida jelentette veszéllyel, mint a 2001. szeptember 11-i, Egyesült Államokban elkövetett támadás, vagy az ezt követő madridi és londoni robbantások. Az ún. „magányos farkasok” szintén a globális terrorizmushoz tartoznak, akik a nyugati államokban nőttek fel, és jártak iskolába, de radikalizálódtak az Iszlám mecsetekben, az imámok által hirdetett extrém ideológiák hatására, vagy az Interneten keresztül. Nincs igazi szervezeti kötödésük, ezért nagyon nehéz az általuk elkövetett terrorista cselekmények megelőzése.

A nyugati országokban a terrorista támadások száma az utóbbi másfél évtizedben csökkenő tendenciát mutat. Ez mindenképpen sikerként könyvelhető el, amelyben nagy szerepe van a nemzetközi szervezeteknek, a NATO, az ENSZ, és az EU által kidolgozott stratégiáknak, amelyek a megelőzés, a hírszerzés, valamint az új technológiák alkalmazásával érte el ezt az eredményt. 

Az Iszlám fundamentalizmus, mint ahogyan az előzőekben már említésre került, eredete a Közel-Kelet államaiban gyökerezik. A Politikai Erőszak és Terrorizmus Kockázati Index is ezt a térséget – Észak-Afrikával együtt - jelöli meg a legveszélyesebbnek ebből a szempontból.

Ebben a térségben a terrorizmus jelensége rendkívül komplex. Jellemző a szunnita - síita ellenségeskedés, az államilag szponzorált terrorizmus, például az al-Kaida támogatása Szudán és Afganisztán által, a Hezbollah Irán, Szíria és Libanon által vagy a Hamász korában Egyiptom, Szíria és Irán, jelenleg pedig Katar által. Ismeretes, hogy jelenleg Katar ad otthont a Hamasz vezetőjének Khaled Meshaalnak, és dollár milliókkal támogatja a Hamaszt az iráni támogatás kiesésének pótlására.[23]  A Hezbollah olyan quasi államszervezetté nőtte ki magát Dél-Libanonban, amelyik joggal illethető az „állam az államban” kifejezéssel, saját törvényhozással, közigazgatással, és igazságszolgáltatással rendelkezik, ilyen módon beépülve a libanoni politikába és kormányzatba. Több terrorista csoport, mint például a Hamasz, a Fatah,[24] vagy a PLO (Palestine Liberation Organization) a Palesztin Hatóság területén saját közhatalmi rendszert épített ki, amelyet katonai erejükkel tartanak fenn. Speciális oka a terrorizmusnak ebben a térségben az izraeli-palesztin konfliktus is. 

A terrorista támadások száma különösen azokban a közel-keleti országokban növekedett meg, mint Irak, Afganisztán, vagy Szíria, ahol az államszervezet szétesett, vagy jelentősen meggyengült. A terrorista csoportok ezekben az országokban jó lehetőséget találnak arra, hogy kihasználva az állam alacsony hatékonyságú politikai, katonai, rendőri és közigazgatási szervei által keletkezett, illetve a fegyveres konfliktusok okozta hatalmi vákuumot, beszivárogjanak, és saját törekvéseiket megvalósítsák.

Bin Laden elképzelése a globális terrorizmus, hosszabb távon az Iszlám Világ-kalifátus megteremtése volt, amelynek érdekében főleg a nyugati országok, és a nyugati polgárok ellen hajtottak végre terrorista cselekményeket. Ennek érdekében az al-Kaida az afganisztáni tálibok, és a pakisztáni pastuk közé beépülve, kiképző táborokat létesített Afganisztánban, és Pakisztánban.  Az Asszad ellen, Szíriában harcoló ellenzék sorai közé beszivárgó új Iszlám fundamentalista csoport – amely az al-Kaidából vált ki - saját fundamentalista államot is létre tudott hozni, Iraki és Levantei Iszlám Állam (ISIS) néven, kihasználva a polgárháborús viszonyokat Szíriában, és a még törékeny iraki katonai szervezet tehetetlenségét.[25]

            A terrorista cselekmények kirívóan magas száma szintén megfigyelhető a Közel-Kelet egy másik térségében is, a palesztin-izraeli területeken, amelynek oka az évtizedek óta elhúzódó izraeli-palesztin konfliktus. A palesztin terrorista szervezetek, mint a Hamasz, és a Fatah, elsődleges célja, az anticionista ideológia alapján, Izrael megsemmisítése, amelyhez a környező arab államoktól folyamatosan, hathatós támogatást kapnak. Az izraeli-palesztin konfliktus a korábbi évtizedekben Izrael, és a környező országok közötti háborúhoz vezetett, napjainkban azonban már inkább Izrael, és a palesztin terrorista szervezetek közötti aszimmetrikus hadviselés különböző formáiban nyilvánul meg.

Az Iszlám az afrikai kontinens északi és keleti részén, „Afrika szarvában” domináns, de egyre inkább terjeszkedik Közép és Nyugat-Afrikában is. A tanulmányban vizsgált országok közül Mauritánia, Mali, Niger, Nigéria, Csád, Etiópia, és Szudán déli része, ez utóbbi, 2011-től már független államként, tartozik a keresztény világhoz. Ha figyelembe vesszük a politikai erőszak és a terrorizmus nagyságát, vagy a veszélyeztetettség mértékét mutató adatokat, akkor azt látjuk, hogy a terrorizmus és a politikai erőszak Észak-Afrika országaiban, hasonlóan a Közel Kelethez, is nagyon magas.[26]

Az elsőként felmerülő kérdés az az, hogy van-e szoros kapcsolat a terrorizmus és az Iszlám fundamentalizmus elterjedtsége között? Ahogyan már korábban is kifejtésre került, az Iszlám a világ tipikusan olyan vallása napjainkban, amelyiknek az egyik ága, a fundamentalista Iszlám, az erőszak alkalmazását hirdeti. Ugyanakkor az is tény, hogy vannak olyan muzulmán országok, mint Szaúd-Arábia, vagy Irán, amelyekben a fundamentalista Iszlám az államvallás, a terrorista cselekmények száma ezekben az országokban mégis alacsony. Vagy, Törökországban, amelyik az Iszlám államok között a leginkább szekularizált, és a liberális Iszlám követője, a terrorizmus mégis jelentős veszélyt jelent, a törökországi kurdok függetlenségi törekvései miatt. Észak Afrikában pedig a terrorizmus azokban az országokban is kezd egyre inkább elterjedni, ahol keresztények lakta területek találhatók délen, illetve, ahol a helyi törzsi vallások a meghatározók.[27]

A következő vizsgálandó kérdés, hogy az afrikai országok közül melyeknek vannak Iszlám fundamentalista hagyományai, illetve az melyekben terjedt el az utóbbi évtizedekben?

            Egyiptomban az Iszlám fundamentalista szervezetek már a múlt század első felében megjelentek, és ettől kezdve az országban számos terrorista szervezet volt, és jelenleg is van jelen. Szervezeteiket az egyiptomi kormányok a kezdetektől fogva igyekeztek elnyomni, sokszor brutális rendőri fellépéssel, bebörtönzésekkel, kínzásokkal és kivégzésekkel. Az egyiptomi szegényebb és iskolázatlanabb rétegekben a többség mind a mai napig támogatja az Iszlám fundamentalizmust. Ezt nemcsak a felmérések bizonyítják, hanem az a tény is, hogy az egyiptomi terrorista szervezetek által támogatott Morsi kormányt 2011-ben - az „Arab Tavasz” mozgalmainak hatására, amelynek következményeként a Mubarak kormány lemondásra kényszerült - a lakosság megválasztotta. A sharia jogot a lakosság 75 %-a támogatja, bár a tradicionális formáját csak 20%.  

A Muslim Brotherhood (Muzulmán Testvériség), amely egyiptomi eredetű, számos merényletet, és bombatámadást követett el, megalakulásától, az 1940-es évek, és 1980 között. A szervezet létrejötteként egyes források az 1930-as évek végét jelölik meg,[28] de a konkrét évet nem.[29] A Muzulmán Testvériség történetét részletesen feldolgozó Tamra Orr azonban a megalakulását 1939-re teszi.[30] A szervezetet Mohammed Abd al-Salam Farradzs alapította.[31] 

A Muzulmán Testvériség célja az 1980-as évektől kezdődően, egyértelműen a regnáló kormány megbuktatása volt, amely helyett egy a Khomeini Iránjához hasonló Iszlám államot akart létrehozni. Később ez a cél kiegészült az Egyesült Államok, és Izrael érdekeltségeinek hazai és külföldi helyszíneken történő támadásával.[32] A Mubarak bukását eredményező 2011-es megmozdulások után, a Muzulmán Testvériség politikai pártot alakított, Iszlám Párt néven. A Muzulmán Testvériség egyik speciális jellemzője, hogy előszeretettel indít fegyveres támadásokat magas rangú egyiptomi kormányzati tisztségviselők, akár az állam elnöke, vagy miniszterelnöke ellen is. Több merényletet is kidolgoztak, és végrehajtottak, de csak a Szadat elnök[33] elleni volt sikeres, 1995-ben. Ezen kívül az amerikai és egyiptomi létesítmények, érdekeltségek, külképviseletek elleni autóbombás, pokolgépes merényletekre is specializálódtak. Nyilvánvaló, hogy az ilyen jellegű támadásokhoz, merényletekhez fontos belső információk megszerzése szükséges, ezért feltételezhető, hogy az államszervezeten belül számos kémmel és informátorral rendelkeznek. Jelentős számban követnek el civilek, és turisták elleni terrorista cselekményeket is.

A Morsi kormány Adel Khaya-t, aki a luxori mészárlást elkövető Al-gama'a ad-Islamiyya - egy egyiptomi szunnita terrorista szervezet - tagját, aki mára a mozgalom egyik vezetője lett, Luxor kormányzójává nevezte ki. Ez olyan felháborodást váltott ki az országban, és a helyi kopt keresztényeik körében, ami nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az egyiptomi hadsereg katonai puccs útján eltávolítsa a Morsi kormányt 2012-ben.[34]

A jelenlegi terrorista csoportok, az 1976-ban alakult Al-gama’a ad-Islamiyya (Islamic Group) és az Ayman al-Zawahiri által, 1980-ban alapított Egyiptomi Iszlám Dzsihád, (EgyptianIslamic Jihad) követnek el főleg terrorista cselekményeket. Emberrablásokat, gyilkosságokat, bombatámadásokat hajtanak végre a dzsihád nevében az egyiptomi keresztény koptok, az izraeli zsidók ellen, de nem kímélik az egyiptomi rendőrséget, kormányhivatalnokokat, magas rangú politikusokat sem, sőt még az állam elnökei ellen is követtek el, vagy kíséreltek meg merényleteket.

Az Egyiptomi Iszlám Dzsihád, története során több szervezeti átalakuláson ment keresztül. Kezdetben a szervezet a sejtek laza kapcsolatán alapult, ugyanakkor a csoportok tagjai, hasonlóan az egykori bolsevik szervezetekhez, a leleplezés elkerülése érdekében nem ismerhették egymást, legfeljebb egy-egy barátot, legtöbbször azt, aki beszervezte őket. 1980 őszén létrehozták a Majlis al-Shura Egyeztető Tanácsot, mint központi döntéshozatali testületet. Három albizottságot is alapítottak, Lajna al-'Ida (előkészítő), Lajna al-Da'wa (propaganda), és Lajna al-Iqtissad (gazdasági) néven. Egy ilyen szervezetrendszer létrehozására azért volt szükség, mert az Egyiptomi Iszlám Dzsihád az államhatalom megszerzésére készült, és ehhez szervezett apparátusra volt szüksége. A terrorista szervezet két nagyobb egységre tagolódott, a kairóira, és a felső-egyiptomira.

A Szadat, egyiptomi elnök elleni sikeres merénylet után, a következő elnök, Mubarak hajtóvadászatot indított ellenük, a szervezet tagjainak nagy részét letartoztatták, vagy likvidálták. Az elszenvedett veszteségek hatására az Egyiptomi Iszlám Dzsihád teljes illegalitásba vonult, és csak a nyolcvanas évek elejére tudta magát újjászervezni.

Az 1992-ben indított terrorhullám eredménye 1300 halott volt, 1995-ben pedig az egyiptomi elnök, Mubarak ellen követett el az Egyiptomi Iszlám Dzsihád sikertelen merénylet kísérletet. Az ezt követően jelentősen erősödő rendőri beavatkozások hatására a terrorista szervezet egyik szárnya hajlandó volt átmeneti tűzszünetet kötni az egyiptomi kormánnyal, egy másik, az előbbinél nagyobb frakció, azonban a harcok további folytatása mellett tett esküt, sőt a Rifa’i Ahmad vezette radikálisok még a Bin Laden nyugatellenes harcra hívó fatváját is aláírták. 1993 és 1997 között az Egyiptomi Iszlám Dzsihád radikális szárnya közel harminc terrorista cselekményt követett el Egyiptomba érkező turisták ellen, ezek közül az 1997-es luxori támadásban 62 ember veszítette életét.

Az 1990-es évek közepén történt két részre szakadást követően, a bőségesen rendelkezésre álló radikális utánpótlásnak köszönhetően, az Egyiptomi Iszlám Dzsihád újjászerveződött, amihez hozzájárult a szervezeten belül Ayman al-Zawahiri egyre nagyobb befolyása.  Az al-Kaida-val való összefonódás 2001-re válik teljessé, amikor Bin Ladennel közösen megalakítják a Kaida al Dzsihád nevű szervezetet. Ekkor az Egyiptomi Iszlám Dzsihád egy csoportja, függetlenségi célokat követve, kiválik a szervezetből. Bin Laden halálát követően al-Zawahiri lett az al-Kaida vezetője is, ami azt feltételezné, hogy az al-Kaida teljes irányítást gyakorolna az Egyiptomi Iszlám Dzsihád felett, valójában azonban inkább csak ideológiai, pénzügyi kapcsolatokat van a két szervezet között. Mára az Egyiptomi Iszlám Dzsihád horizontálisan szerveződik, azaz egy kvázi egy dimenziós struktúrájú szervezetté vált, hasonlóan az al-Kaida felépítéséhez. Az al-Kaida, amely több mint 30 évnyi tapasztalattal rendelkezik, Bin Laden halála után sem veszítette el teljesen a jelentőségét, csak a szervezetében történtek jelentős változások, amelyek egy lazán egymáshoz kapcsolód sejtek kialakítását jelentette. Jelenleg is több országban rendelkezik ügynökökkel, és még mindig jelentős veszélyt jelent a globális terrorizmus formájában.

Az iszlám fundamentalizmusnak Tunéziában nincsenek jelentős hagyományai, mert Ben Ali kormánya már 1987-ben bevezette a szekularizált államot, annak érdekében, hogy az Iszlám fundamentalizmus terjedését elnyomja. Tunéziában az Arab Tavasz eredményeképpen az ellenzéki párt győzött a választásokon 2012-ben, és az új, Marzouki kormány ismét deklarálta a szekularizált állam elvét, betiltotta a Sharia jogot, alkotmányos szinten szabályozta az emberi jogokat, mint például a nők egyenjogúsága, a vallásszabadság, a gazdasági jogegyenlőség. A 2011-es tunéziai forradalom után, szalafista mozgalmak indultak, annak hatására, hogy a korábbi, Ben Ali kormány az Iszlám hagyományok egy részének megtartását támogatta, de ezeket az új, Marzouki kormány teljes mértékben betiltotta. A Líbiában megalakult Ansar al-Sharia terrorista csoportnak találhatók Tunéziában is sejtjei, de nincs igazi befolyása az országban. Az országban 2001. szeptember 11-ét követően, „csak” 4 terrorista cselekmény volt, ami a legalacsonyabb az észak-afrikai országokban

Líbiában a Kadhafi rezsim több terrorista-támadást is szponzorált, amely miatt az ENSZ gazdasági szankciókat alkalmazott az országgal szemben. Az olajbevételek radikális csökkenése miatt Kadhafi végül ezzel a tevékenységével felhagyott. A Kadhafi rezsim ugyanakkor az országon belül igyekezett háttérbe szorítani a fundamentalista Iszlám követőit, mert potenciális veszély látott bennük a saját rendszerére. A líbiai polgárháború alatt két terrorista szervezet működik itt, mindkettő az al-Kaidához kapcsolódik.[35]                                           

Az Ansar al-Sharia líbiai csoportja (Ansar al-Sharia in Libya) 2011-ben alakult meg, és a Bengáziban, 2012-ben az amerikai konzulátus ellen elkövetett terrorista támadás kapcsán vált ismertté.[36] Jelenleg az ország északi részén működik, és megpróbál beépülni a líbiai államszervezetbe, például karitatív tevékenységekkel igyekszik valamelyest javítani népszerűtlenségén, illetve, megegyezésre törekszik a helyi milíciákkal. Az országban az fundamentalista iszlámot követő, vagy a bűnöző milíciák gyakorolják a tényleges hatalmat, és ellenőrzik az ország területét, mivel a kormány nem rendelkezik erős állami hadsereggel, így gyenge ahhoz, hogy a központi államhatalmat megszilárdítsa. Az új líbiai kormánynak ráadásul több olyan fundamentalista Iszlám-hívő tagja is van, akik a szalafista iszlám mozgalomhoz közel állóak, és akik például javasolták már a sharia jog bevezetését is. Líbia ismét a polgárháború küszöbén áll, a hadsereg igyekszik lefegyverezni a terrorista csoportokat, ami azért különösen nehéz, mert Kadhafi bukása után, hadseregének líbiai raktáraiból nagy mennyiségű fegyvert szereztek meg ezek a terrorista csoportok.

Az AQIM (Al Qaeda in the Islamic Maghreb)amelyik 2007-ben alakult, és alapvetően Algériához kapcsolódik, csoportjai Líbia déli területein is megtalálhatók, és terrorista cselekményeket is elkövetnek itt, különösen emberrablásokat. Ennek ellenére a terrorista támadások száma az országban 2011. szeptember 11-e óta viszonylag alacsony, összesen 7. 

Marokkóban nincs tradíciója az Iszlám fundamentalizmusnak, és ehhez köthető terrorista csoport sem található az országban. A marokkói kormány vissza tudta szorítani az országban időről időre megjelenő terror-szervezeteket. Viszonylag kevés, összesen 9 terrorista cselekmény történt az országban 2001. szeptember 11-e óta.

Nyugat-Szaharát, amelynek jogi státusza nemzetközi jogi szinten még nem tisztázott, Marokkó 1975-ben annektálta, ezt követően, algériai támogatással függetlenségi harcot vívott Marokkó ellen, majd az algériai támogatás megszűntével, Marokkóval tűzszünetet kötött 1991-ben.

Jelenleg Nyugat-Szahara formálisan Marokkó része, de ténylegesen a Polisario Front, egy nemzeti felszabadítási szervezet, ellenőrzi a területet. Lakosságának egy része Algériában, menekült táborokban él, szintén a Polisario Front irányítása alatt. A területet az ENSZ egyetlen tagállama sem ismerte még el önálló országként, de javasolták népszavazás megtartását arról, hogy Nyugat-Szahara lakossága Marokkóhoz akar-e tartozni, vagy független államként alakul meg. A dél-nyugat algériai menekülttáborokban a Sahrawi nép – Nyugat Szahara egyik etnikai csoportja – él, és jó kormányzásáról ismert, amelyik sikeresen elkerülte a káoszt. Algéria nem avatkozik bele a Sahrawi nép ilyen módon kialakult önkormányzati rendszerébe, amely a szekularizált állam, és a vallási tolerancia hagyományait követi, és a Polisario Frontnak sincs kapcsolata terrorista szervezetekkel.[37] Több politikai elemző is azt feltételezi, hogy a MUJAHO (Movement for Unity and Jihad in West Africa), terrorista szervezet, amely a Sahrawi menekülttáborok környékén talált biztonságos menedékhelyet a maga számára, sikeresen tud toborozni tagokat a Sahrawi fiatalok közül, de erre jelenleg nincs kézzel fogható bizonyíték.[38]   

    Algériában, amely függetlensége óta stabil, autokrata vezetéssel, és erős hadsereggel rendelkezik, az 1970-es években a Bendjadid kormány megkísérelt létrehozni egy arab stílusú társadalmat, és közéletet. Ennek érdekében muzulmán tanárokat hozatott az országba, akik az iskolákban a radikális Iszlám tanokat terjesztették. Ez a tendencia tovább erősödött az által, hogy az algériai dzsihádisták visszatértek Afganisztánból, miután az amerikai beavatkozás eredményeként ott a tálib rendszer meggyengült.

Nem véletlen ezért, hogy az első szabad választásokat Algériában a FIS (Islamic Salvation Front) nyerte meg 1991-ben, amely Iszlám fundamentalista politikát akart folytatni az országban, ezért az FLN (National Liberation Front) amely az ország függetlensége óta dominált a kormányban, a választásokat törölte. A fundamentalista Iszlám viszonylag széles körű elterjedtségét mutatja a lakosság körében az is, hogy ezt követően véres polgárháború tört ki a FIS és az FLN követői között, amely 8 évig tartott.  

            A GSPC (Salafist Group for Call/Preaching and Combat), amely az 1990-es évek végén jött létre, az algériai hadsereg ellen fegyveres harcot kezdett, annak érdekében, hogy egy fundamentalista Iszlám államot alapítson Algériában. Ez a kísérlet nem volt sikeres, és a Bauteflika kormány a GSPC tagjainak adott amnesztia útján próbálta a nemzeti megbékélést elérni, de az Iszlám fundamentalizmus az országban még mindig jelentős befolyással bír, a különböző terrorista szervezetek jelenléte formájában. Ezt a 2001. szeptember 11-e óta, az országban elkövetett terrorista cselekmények kiugróan magas száma is egyértelműen jelzi.

A GDPC később átalakult, AQIM elnevezéssel, amely, mint ahogyan a nevéből is kiderül, az al-Kaidához tartozó, attól ideológia és pénzügyi támogatást kapó, a szalafista és a dzsihádista dogmán alapuló terrorista szervezet. Az AQIM-nak 30.000 tagja volt, melyet az algériai kormány terrorizmus-ellenes küzdelmének köszönhetően, sikerült 1.000-re csökkenteni. 88%-a az AQIM tagjainak Észak- és Dél Algériában tartózkodik, de néhányuk Észak-Maliban, Dél-Líbiában és Dél-Mauritániában is. Az AQIM terrorista cselekményeket követ el ezekben, az Algériával szomszédos országokban, a Sahel térségben is, és jelentős bevételre tesz szert a túszokért kapott váltságdíjból, valamint az illegális cigaretta, és a drogkereskedelemből is. Szoros kapcsolatban áll a szervezet a latin-amerikai drog és fegyverkartellekkel is, és együttműködik több terrorista szervezettel is, mint a jemeni AQAP (Al Qaeda in Arab Penninsula), a nigériai Boko Haram, vagy a szomáliai al-Shabaab, és domináns szerepet játszott a 2012-es, Maliban történt felkelésben is, amelyben a MUJAHO is segítette. 

Az AQIM, Észak Afrika legerősebb és legnagyobb terrorista szervezete, elsősorban Algériába helyezte működése központját, és csak kevéssé terjedt szét a szomszédos országokban, bár a biztonságos menedékhelyet főleg Észak-Maliban találta meg, amelyik egy olyan sivatagos terület, amelyet Mali kormánya nem tart az ellenőrzése alatt, mivel gyenge hadserege erre képtelen, ráadásul fél-nomád törzsek, a Tuaregek élnek itt. Központját a Mali északi részén található Timbuktu városába tette.

Maliban egyébként az Iszlám fundamentalizmusnak nincsenek hagyományai, de az AQIM itt is hajtott végre terrorista cselekményeket, nemcsak Algériában, vagy Nigerben. Az AQIM valódi célja az volt, hogy nyugati célpontokat támadjon, mint a külföldi munkások, hivatalnokok, nagykövetségek, katonai bázisok. Amikor a Tuareg törzsek, az MNLA (National Movement for the Liberation of Azawad) vezetésével, Maliban, 2012-ben fellázadtak a kormány ellen, majd elfoglalták Mali északi részét, Azawad függetlenségét követelték. Miután bevették Goa-t, az orsz&a