4. A GAZDASÁGI KÖZIGAZGATÁS SZEREPE A GAZDASÁGPOLITIKA KIALAKÍTÁSÁBAN

Bevezetés

A gazdaságpolitikával szemben megfogalmazott egyik követelmény a gazdasági növekedés, amely a másik gazdasági cél, az egyének jólétének a feltétele. A kormány a gazdasági növekedést akkor képes megvalósítani, ha kiküszöböli a piaci kudarcokat. Az egyik piaci kudarc a gazdaság ciklikus működése, ami azt jelenti, hogy a konjunktúrát törvényszerűen válságok követik. A gazdaság jó működésének feltétele tehát a stabilitás.

A gazdasági stabilitást a kormány monetáris és fiskális politikája biztosítja. A közgazdasági iskolák között mind a mai napig nincs egyetértés abban, hogy a pénzügyi és a költségvetési eszközöket a gazdasági folyamatok irányítására hogyan kell alkalmazni. Tény, hogy a makrogazdasági folyamatok olyan szövevényes rendszert alkotnak, ami nem könnyíti meg a kormány számára a megfelelő eszközök kiválasztását.

4.1. A költségvetési és a monetáris politika

4.1.1. A konjunktúraciklus

A stabilitás.A gazdasági recesszió a nemzeti jövedelem visszaesését jelenti, amelynek kísérőjelenségei az infláció és a munkanélküliség. A gazdaság stabilitását célzó gazdaságpolitika tehát három cél körül forog: gazdasági növekedés, magas szintű foglalkoztatottság és alacsony árszínvonal.

A gazdasági világválságok.A konjunktúraciklus a kapitalizmus előtti gazdaságokban ismeretlen volt, az első gazdasági recesszió a 20. század elején alakult ki. A két nagy gazdasági világválság idején a nemzeti jövedelem olyan meredeken zuhant lefelé, hogy a tőzsde és a pénzügyi rendszer teljesen összeomlott, hiperinfláció, és 25%-os munkanélküliség alakult ki. A konjunktúraciklus a túltermelésselvolt kapcsolatos: a kereslet nem követte a kínálat növekedését. A kínálat az elégtelen kereslet miatt csökkent, ami a termelés, majd a gazdaság visszaeséséhez vezetett.

A gazdasági recesszió. A recesszió azt jelenti, hogy a növekedés a gazdaság potenciális lehetőségeihez képest elmarad. A termelés szűkülése egyben munkahelyek megszűnését is eredményezi. Ilyen értelemben a gazdasági recesszió út a munkanélküliséghez. Az infláció viszont a konjunktúraciklus felfelé ívelő szakaszára jellemző, amikor a foglalkoztatás és a jövedelmek szintje még magas. Ezt a feltevést ma már sokan cáfolják, és amellett érvelnek, hogy az infláció alacsony és a foglalkoztatás magas szintje nem zárják ki egymást.

A konjunktúraciklusokat nemcsak a gazdaság kereslet-kínálati változásai alakítják, hanem olyam külső hatások, mint például háború, az olajárak drasztikus növekedése, a technológia változása is.

4.1.2. A gazdaságpolitika lehetőségei és korlátjai

Gazdasági növekedés vagy jóléti politika.A közgazdaságtudomány a két gazdaságpolitikai céllal – a gazdasági növekedéssel és a jóléttel - kapcsolatában arra a következtetésre jutott, hogy ez a két cél egymással szorosan összefügg, és mivel sokszor csak egymás rovására érvényesíthető, ezért közöttük kompromisszumot kell kötni.

A gazdasági növekedést alapvetően a beruházások nagysága határozza meg. A kormány a beruházásokat költségvetési forrásokból növelheti, illetve erre az üzleti vállalkozásokat különféle eszközökkel ösztönözheti. Ezt gazdaságélénkítő politikának nevezik.

A jóléti elveket erősen hangsúlyozó gazdaságpolitika azonban recessziót idézhet elő azzal, hogy a vállalkozásoktól túl sok erőforrást von el, ami a vállalkozások beruházási kedvét csökkenti.   A jóléti politika így – paradox módon - növelheti a szegénységet és a munkanélküliséget, míg a gazdaságélénkítő politika kevesebb jövedelmet ad, de hosszú távon a gazdasági növekedés javíthat a jövedelmek elosztásán.

A kormányzati beavatkozás formái. Jelentős különbség van a közgazdasági iskolák között a kormányzati beavatkozás mértékét illetően is. A költségvetési politikát hangsúlyozó közgazdászok a kormányzati beavatkozások széles körű alkalmazása mellett érvelnek, míg a monetáris politikát elsőrendűnek tekintő közgazdászok szerint a piacnak van meghatározó szerepe.

A közgazdasági iskolák állami beavatkozással kapcsolatos megoldásai attól függnek, hogy az adott piaci kudarcot mennyire tartják súlyosnak, és korrekcióját mennyire tartják lehetségesnek. A monetaristák például az inflációt tartják a gazdaság legnagyobb problémájának, amelynek kezelésére elég a monetáris politikát alkalmazni, a keynesiánusok ezzel szemben a munkanélküliségről gondolják, hogy feltétlenül kormányzati beavatkozást igényel.

A két közgazdasági iskola felfogása közötti különbség az értékek eltérő szemléletéből is adódik. A monetáris iskola szerint a munkanélküliség a gazdaságban szükségszerűen jelen van, és kezelésére nem gazdaságpolitikai eszközöket, hanem közigazgatási eszközöket kell alkalmazni, illetve az újraelosztási politika szükségképpen az erőforrások nem hatékony felhasználását eredményezi. A keynesi irányzatok szerint pedig a foglalkoztatás és a jóléti elvek a legfontosabbak, és ezek nem ellentétesek a gazdasági növekedés szempontjaival.

Ha sorra vesszük, hogy a második világháború utáni időszakban a monetáris és költségvetési politikák mennyire voltak sikeresek, akkor eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy sok esetben nem azt a hatást váltották ki, amelyet vártak tőlük. A monetáris iskola szerint ennek az volt az oka, hogy a kormányzati beavatkozások szükségképpen kudarcra voltak ítélve, mert a piaci kudarcok kormányzati eszközökkel nem kezelhetők. A keynesiánusok viszont úgy vélték, hogy a kormány az adott esetben rosszul mérte fel az alkalmazandó gazdaságpolitikai eszközöket, vagy olyan nehézségekkel került szembe, mint hogy nem állt a rendelkezésére megfelelő információ a gazdasági helyzet megítéléséhez, vagy a piac nem az elképzelt módon reagált a kormányzati lépésekre.

4.1.3. A keynesi gazdaságpolitika

A keynesi forradalom. Ez a gazdaságpolitika volt az első az Amerikai Egyesült Államokban, amikor a kormány makrogazdasági eszközökkel képessé vált arra, hogy a konjunktúraciklusokat kezelje.

Keynes 1936-ban jelentette meg „Általános elmélet” c. könyvét, amelyben elsőként cáfolja meg azt az addig közgazdasági evidenciának tekintett elméletet, miszerint az árak és a bérek alakulása gyorsan követi a piaci kereslet-kínálat alakulását. A korábbi, klasszikus elmélet szerint, ha a piacon túlkínálat van javakból vagy a munkaerőből, akkor az árak és a bérek esni fognak, ami ismét növeli a keresletet.

Keynes – ezzel a klasszikus felfogással ellentétesen – azt állította, hogy az árak és a bérek rövid távon rugalmatlanok, ezért a kereslet nem igazodik a kínálathoz. Vagyis ha a kínálat nagyobb, mint a kereslet, az eladhatatlan készletek miatt a profit esni fog, olyan szintre, amikor az árak már nem fedezik a termelés költségeit sem. Ez a termelés csökkenéséhez vezet, ami - a kihasználatlan erőforrások miatt - gazdasági recesszióhoz vezet.

A gyakorlatban – Keynes szerint - az árak azért rugalmatlanok, mert vannak olyan javak, amelyek árát a kormány szabályozza, valamint a nagyobb cégek esetében az árcsökkentésre irányuló döntés folyamata hosszadalmas. Vannak persze olyan javak is, mint például a mezőgazdasági termékek, amelyek ára gyorsan követi a kereslet-kínálat változásait, de általánosságban elmondható, hogy az árak általában csak viszonylagos késéssel reagálnak.

A bérek esetében ez a jelenség még kézzel foghatóbb, amely arra a körülményre vezethető vissza, hogy a munkavállalók bérét a munkáltatóval kötött kollektív szerződések és a szakszervezetek védik. Ha tehát csökken egy gazdasági ágazat termelése, ez nem vezet oda, hogy a munkabérek is csökkennének, sem azt nem eredményezi, hogy a munkaerő gyorsan átvándorolna olyan ágazatokba, ahol a munkabérek alacsonyabbak, helyette a munkásokat elbocsátják, és munkanélküliség alakul ki.

A keynesi gazdaságpolitika a gazdasági recesszió kezelésére azt a gyógymódot javasolta, hogy a kormány növelje kiadásait, vagyis költségvetési forrásból beruházásokat valósítson meg, és növelje a jövedelmeket, ami egy láncreakció során beindítja és megsokszorozza a keresletet olyan módon, hogy munkaalkalmat teremtve, és a jövedelmeket emelve, növeli a fogyasztási hajlandóságot, tehát a keresletet is. Ennek a folyamatnak a végeredményeként a gazdaság teljesítőképessége az optimális szintre kerül, és csökken a munkanélküliség is.

Ez az elmélet tehát nem azt feltételezi, hogy a megnőtt kereslet az árak csökkenését eredményezi, hanem azt, hogy az a termelésre lesz befolyással, mert a termelés mindig a fogyasztás szintjéhez igazodik.

Az 1930-as évektől kezdve – a keynesi gazdaságpolitika hatására – a piacgazdaságokra már csak a kisebb konjunktúraciklusok voltak jellemzőek, mert a kormány költségvetési, később monetáris hatalmával is, ezeket kiegyenlítette. A keynesi gazdaságpolitikát alkalmazta az Egyesült Államokban a Roosevelt kormány, a Johnson kormány, Nyugat-Európában pedig a második világháború után csaknem valamennyi ország.

4.1.4. A költségvetési politika

A keresleti politika. A költségvetési politika eszközei – mint ahogyan a keynesi gazdaságpolitika alapján láttuk - a kormányzati kiadások és a jövedelmek átcsoportosítása.

A kormányzati kiadások lehetnek a költségvetési forrásokból megvalósított beruházások, mint például autópálya építések, és ingatlanfejlesztések, vagy kormányzati programok, mint például közmunka, vagy foglalkoztatási támogatások. A kormányzati kiadások – mint ahogyan az előzőekben is láttuk - növelik a termelés és a foglalkoztatottság szintjét.

A jövedelmek átcsoportosítása a jövedelmek növelésére irányul, amely történhet jóléti juttatásokkal, mint például a munkanélküli segély, a szociális segélyek, a társadalombiztosítási juttatások, stb., vagy alacsonyabb adókulcsokkal és progresszív adóztatással. A jövedelmek növelését gyakran alkalmazzák recesszió idején, azért, hogy nagyobb legyen a kereslet.

A közgazdasági elemzések arra a következtetésre jutottak, hogy a jövedelmek növelése kisebb mértékben hat a gazdasági folyamatokra, mint a kormányzati kiadások növelése, mert az állampolgárok a többlet-jövedelmük egy részét nem feltétlenül a fogyasztásuk növelésére fordítják, hanem abból megtakarításokat végeznek.

Kínálati politika. A keynesi, a kereslet növelésére alkalmazott gazdaságpolitikával szemben ismert olyan költségvetési politika is, amelyik a kínálati oldalra helyezi a hangsúlyt. A kínálati politika a kereslet csökkenése következtében bekövetkező gazdasági visszaesés kezelésére a vállalkozások adócsökkentésén alapuló költségvetési politikát alkalmazza, amely a munkaerő költségének csökkenésében, valamint a tőke nagyobb arányú felhalmozódásában mutatkozik meg, és amely így beruházásokra ösztönöz, vagyis összességében növeli a kínálatot.

A költségvetési politika kritikája. A költségvetési eszközökről a szabad piac hívei azt gondolják, hogy a kormány számára a kívánatosnál nagyobb játékteret biztosítanak. A kormányt viszont nem tartják kompetensnek arra, hogy a gazdasági folyamatokat befolyásolja, mert a piaci mechanizmusokhoz képest a kormány tevékenységét kevésbé hatékonynak tartják.

A liberális közgazdászok részéről az alábbi kritikák fogalmazódtak meg a kormánnyal szemben:

• A kormány rendszerint választási érdekeket követ, illetve tehetségtelen, vagy korrupt.
• A kormányzati beruházások nehézkesek, a konjunktúra ciklusokra gyakorolt hatásukat tekintve lassúak, mert sok időt igényelnek, amíg a közigazgatás dönt a beruházásokról, és azok rendszerint fáziskéséssel reagálnak a gazdasági változásokra.
• A közmunkák megszervezése is hosszadalmas, holott a konjunktúra ciklusok azonnali beavatkozást igényelnének, és a közmunkára is gyakran jellemző, hogy nem a tényleges gazdasági szükségletekhez igazodik, sokkal inkább a munkahelyteremtést tartja szem előtt.
• A kormányzat által megnövelt jövedelmeket, jóléti kiadásokat később, a gazdasági növekedés idején a kormány politikai okok miatt nem tudja visszavenni, holott a kereslet visszafogása érdekében erre szükség lenne. A jóléti kiadások és az elért jövedelmek szintjét gyakran az alkotmányos szabályok is védik.
• Az üzleti vállalkozásokra kivetett adók kulcsának gyakori változtatása – recesszió idején a csökkentése, majd utána ismét az emelése – sokszor bizalmatlanságot teremt a kormánnyal szemben, és növeli a bizonytalanságot. Az üzleti vállalkozások beruházási hajlandósága sem mindig követi az adóemelés vagy csökkentés mértékét.
• A költségvetésre jellemző, hogy nem tud ellenállni a kiadások növelésének, és rendszerint túlköltekezik. Ebben az esetben költségvetési hiány keletkezik. A kormány ennek ellensúlyozására belső hitelt vesz fel, kincstárjegyek és állampapírok kibocsátásával. Ebben az esetben a kormány hitelezői a saját állampolgárai, akiknek kamatot kell fizetnie, és amelynek költségvetési forrásait az adók emelésével éri el. Ez torzulást okoz az ösztönzőkben, azáltal, hogy kiszorítja a magánberuházásokat, mivel az államadósság mértékével kevesebb lesz a vállalkozások felhalmozott tőkéje. A költségvetési hiányt külső adóssággal is lehet pótolni. Ilyenkor a hitelt a kormány a nemzetközi szervezetektől veszi fel, amelyet a nemzeti jövedelem egy részéből fizet vissza, és amit a későbbi nemzedékeknek kell majd megfizetniük.

4.1.5. A monetáris politika

A monetarizmus. A monetáris politika, mint a gazdaságpolitika másik makroökonómiai módszere, a Chicagoi iskolában született meg az 1970-es években. Legfontosabb szempontként hangsúlyozza a szabad piac működését, és elutasítja a kormány költségvetési politikáját, mint a piacot torzító kormányzati beavatkozás módszerét.

A monetaristák a monetáris politikát egyszerűbbnek, meghatározott szabályokon alapulónak, tehát kiszámíthatóbbnak tartják, szemben a költségvetési politika túlzottan diszkrecionális jellegével. A monetaris iskola szerint elegendő például a pénzkínálatot évi 3-4 %-kal növelni, ahhoz, hogy a gazdaság hosszú távon tartós növekedést érjen el.

Jellemzője a monetáris politikának, hogy az infláció megfékezését tekinti elsőrendű szempontnak, a munkanélküliséget pedig a gazdaság természetes velejárójának. Hatását olyan módon fejti ki, hogy a pénzkínálat szabályozásával gyakorol hatást a termelésre, más szóval a kínálatra. A pénzkínálat ellenőrzésével elérhető, hogy a pénzkínálat a nemzeti jövedelemmel arányos legyen, így az árszínvonal stabilizálódjon.

A pénzkínálat szabályozásának mechanizmusa. A kereskedelmi bankok pénzteremtő képessége teszi szükségessé a pénzkínálat szabályozását. A bankoknál elhelyezett pénz egy részét a bank különféle kölcsönökbe fekteti, míg a másik részéből tartalékot képez, azért, hogy azt bármikor kifizethesse azoknak, akik a pénzt a banknál betétként elhelyezték. Azért nem szükséges, hogy a bank az összes pénzt tartalék formájában tartsa, mert a betétesek soha nem veszik ki egyszerre az összes pénzüket. A bank így a betétek egy részét kamatért hitelbe adja.

Korábban a pénz teremtésének korlátját képezte a pénz aranyfedezete, amely azt jelentette, hogy a pénz bármikor beváltható volt aranyra, tehát a forgalomba kerülő pénz csak annyi lehetett, amennyi a kincstár aranytartaléka volt. Az aranyfedezet érvényesült a 2. világháború után létrejött Bretton Woods-i pénzügyi rendszerben is, egészen 1971-ig.

A pénzteremtés szabályozása azért szükséges, mert ha a pénz korlátlan mennyiségben állna rendelkezésre, akkor értéktelenné válna, és hiperinflációt idézne elő. Ilyen esetekkel főleg háborús időkben és gazdasági válságok idején találkozhattunk. A jelenkori piacgazdaságokban a pénznek már nincs aranyfedezete, ezért a jegybank feladata, hogy a pénzkínálatot szabályozza.

A monetáris politika mechanizmusa szerint infláció esetén szűkítik a pénzkínálatot, recesszió idején pedig, ezzel ellentétesen, növelik. A pénzkínálat növekedése, illetve csökkenése befolyásolja azt, hogy a hitelekhez könnyebben, illetve nehezebben lehet hozzáférni. A pénz – ha kisebb mennyiségben áll rendelkezésre - felértékelődik, drágább, ami abban jut kifejezésre, hogy a hitelek kamata nagyobb lesz. Ennek következtében csökkennek a beruházások, ezzel együtt a termelés is. A növekvő pénzkínálat pedig – az alacsonyabb kamatok miatt – bővíti a hiteleket, így a beruházásokat is, amely a gazdaság élénkítéséhez vezet.

A hitelkamatlábak szabályozásával a monetáris politika így hatást gyakorol a pénzkeresletre. A pénzkínálatot szűkítő monetáris politika korlátozó hatással jár az inflációra, amire azért van szükség, mert a gazdasági növekedés gyakran együtt jár az árak gyors emelkedésével, abból következően, hogy a kereslet meghaladja a kínálatot. A pénzkínálat növelése pedig a munkanélküliséget csökkenti recessziós időszakokban azzal, hogy a beruházások munkahelyeket teremtenek.

A jegybank és a kereskedelmi bankok. A monetáris irányítás központi szerve a jegybank, amelyik jogosult az alsóbb szintű kereskedelmi bankok pénzügyi műveleteinek szabályozására. Jogi formáját tekintve, a jegybank a legtöbb országban kormányzati tulajdonban levő részvénytársaság, de hatáskörét tekintve a kormánytól bizonyos fokig – a legtöbb helyen csaknem teljes mértékben - független hatóság. A kormánytól való függetlenségnek azért van jelentősége, mert a monetáris politika hosszú távon kell, hogy érvényesítse a gazdasági stabilitás követelményét, a kormány pedig gyakran rövid távú politikai érdekeket követ.

A jegybank szabályozó funkciója. A jegybank szabályozó hatáskörében jogosult a kereskedelmei bankokra kötelező rendelkezéseket hozni. A pénzkínálat szabályozását a jegybank az alábbi eszközökkel végzi:

• Kötelező tartalék előírása: Ez a pénzteremtés szabályozásának intézménye, amelyik azáltal, hogy meghatározza a bankok kötelező tartalékának nagyságát, korlátot szab a bank pénzteremtő tevékenységének.

    A kötelező tartalék előírása a betétesek biztonságát is szolgálja, azáltal, hogy a bank így mindig rendelkezik annyi pénzzel, hogy az elhelyezett betéteket a betéteseknek visszafizesse.

• Nyíltpiaci műveletek: A jegybank kincstárjegyeket és államkötvényeket bocsát ki és ad el, amelyért a betétesek a bankszámlájukon levő pénzzel fizetnek. Ez csökkenti a bankok pénztartalékait, így a pénzkínálatot is. Ha a jegybank visszavásárolja a kincstárjegyeket és az államkötvényeket, akkor azzal ismét bővíti a pénzkínálatot.
• Leszámítoláskamatláb-politika: Azt jelenti, hogy a jegybank kölcsönt nyújt a kereskedelmi bankoknak, és a kölcsön kamatának növelésével, vagy csökkentésével szabályozza a bankok tartalékait. Ha a jegybank által nyújtott kölcsön kamatlába magas, a bankok kevesebb kölcsönt vesznek fel, és fordítva.
• A kamatlábak meghatározása: A jegybank sokszor jogot kap arra is, hogy a kereskedelmi bankok által, üzleti tevékenységük során megállapítható kamatlábakat szabályozza.
• A valuta árfolyamának meghatározása: A valuta árfolyamának változásai – felértékelődése – visszafogja az exportot, illetve a valuta leértékelése növeli az export iránti keresletet. A valuták árfolyamát a jegybank jogosult meghatározni, de ebben figyelemmel kell lennie a nemzetközi gazdasági folyamatokra is.

4.1.6. A költségvetési és a monetáris politika hatékonyságának kérdései

A költségvetési és a monetáris politika korlátjai.  A költségvetési és a monetáris politika a valóságban bonyolult gazdasági folyamatok kölcsönhatását jelenti. Ez a kormányok számára állandó kihívást jelent.

A 2. világháborút követő időszaktól a költségvetési és a monetáris politika alkalmazásával kapcsolatban nehéz bármilyen következtetést levonni a kormány szerepével kapcsolatban. A jóléti államokban a jóléti kiadásokra a nemzeti jövedelem túlzottan magas arányát fordították, emiatt a gazdasági növekedés visszaesett. A Reagen kormány által alkalmazott monetáris politika pedig leszorította az inflációt, de megnövelte a munkanélküliséget. A költségvetési politika növelte a kiadásokat, csökkentette az adókat, ami költségvetési deficitet okozott, mert a recesszió elmúltával sem csökkentették a kiadásokat és növelték meg az adókat.

A költségvetési és a monetáris politikával kapcsolatban azt az általános következtetést lehet levonni, hogy eszközei korlátozottak, az inflációt és a munkanélküliséget nem tudják teljes mértékben felszámolni, valamint nem képesek egyidejűleg elérni a gyors gazdasági növekedést és a magas szintű fogyasztást sem. A gazdaságpolitika állandó választás elé kényszerül: vagy az infláció leszorítására törekszik, amely recesszióhoz és munkanélküliséghez vezet, vagy a gazdasági növekedésre ösztönöz, amely az árak emelkedését és a jóléti kiadások csökkentését vonja maga után.

A költségvetési és a monetáris politika kölcsönhatása.A gazdaságpolitika célja, hogy tartós gazdasági növekedést biztosítson, ami nem alapulhat kizárólagosan sem a költségvetési, sem a monetáris politikán. A modern piacgazdaságokban egymás mellett alkalmazzák mindkettőt. Eddig a közgazdasági iskolák többnyire külön-külön vizsgálták a fiskális és monetáris politika gazdasági folyamatokra gyakorolt hatását, és kevésbé foglalkoztak azzal, hogy milyen kölcsönhatásban állnak egymással.

A monetáris politika például ki is olthatja a költségvetési politika hatását. Ha például nőnek a kormányzati kiadások, és csökkennek az adók, nő a pénz iránti kereslet, és ha a jegybank emeli a kamatlábakat, akkor ez lefojtja a beruházásokat. Recessziós időszakokban azonban a költségvetési hiányt nem a kiadások növekedése okozza, hanem a gazdasági növekedés lassulása. A jegybank ez esetben nem emeli a kamatlábakat, így a kiadások sem fojtják le a beruházásokat.

A költségvetési és monetáris politika együttesen akkor fejti ki a várt hatást, ha a kiadások növelése ösztönözi a beruházásokat, a monetáris politika pedig ezzel párhuzamosan, bővíti a pénzkínálatot. A nem beruházásra ösztönző költségvetési politika, és a pénzkínálatot szűkítő monetáris politika recesszióhoz vezet. A költségvetési kiadások akkor nem fojtják le a beruházásokat, ha igazodnak a konjunktúraciklusokhoz, és recesszió idején kerül sor az alkalmazásukra.

A költségvetési és a monetáris politika időzítése.Lényeges a költségvetési és a monetáris politika időzítése is, mert ha nem tudják követni a konjunktúraciklusokat, például az adóemelés a recessziós időszakban történnek, az csak tovább súlyosbítja a recessziót, illetve az adócsökkentés a konjunktúra idején növeli az inflációt.

Recesszió idején először el kell dönteni, hogy adócsökkentést, vagy a kormányzati kiadások növelését, esetleg adókedvezményt, vagy a kamatláb csökkentését alkalmazzák a beruházásokat ösztönözésére. Ez időt vesz igénybe, mert először politikai döntést kell hozni, majd a jogszabályokat megalkotni. Az éves költségvetési törvény módosítására pedig év közben nincs lehetőség. A kormányzati gazdasági intézkedés hatása is további időt igényel.    

Ha tehát a kormány nem képes előre látni a recessziót, és csak akkor reagál, amikor már kialakult, késő. Ebben az esetben későn ismerik fel a konjunktúra ciklus változását, és olyan gazdaságpolitikai eszközt választanak, ami nem azt a hatást váltja ki, amelyre alkalmazták. A kormányok sokszor a gazdasági adatok alapján nem képesek előre látni a ciklusok alakulását, ezért olyan gazdaságpolitikát alkalmaznak, ami tovább rontja a gazdasági ciklusok hatását.

A költségvetési politika jogi keretei.A költségvetés bizonyos fokig automatikusan követi a gazdasági folyamatok változásait, mert recesszió idején csökken a jövedelem, így a progresszív adókulcsok is, valamint a kormány kiadásai is nőnek a segélyezéssel, ami a recesszióra fékező hatással bír.

A költségvetésben azonban a kormány időnként drasztikus változtatásokat hoz létre. Lényeges, hogy a kormány ilyenkor ne diszkrecionális módon alakítsa a költségvetési politikáját, hanem meghatározott keretszabályok szerint. Ilyen szabály lehet például az, hogy ha a munkanélküliség nő 10 %-kal, akkor az adókulcsokat 5 %-kal kell csökkenteni. Ezek a szabályok kiszámíthatóvá teszik a kormány gazdaságpolitikáját, ami fontos szempont az üzleti vállalkozások szempontjából. Vannak, akik úgy látják, hogy a költségvetés szabályokhoz kötése nem ésszerű, mert megköti a kormány kezét, leszűkíti mozgásterét, amire pedig erre szükség van a gazdasági feltételek állandóan változása miatt.

A költségvetési politika jogi szabályozásának fő szempontja a konjunktúraciklusok kiegyenlítése, és a kormányzati kiadások megfelelése a költség-haszon elemzések követelményeinek. Ezt az uniós szabályok és az állam államháztartási törvénye szabályozza.

A legutóbbi időkben gyakorlattá vált, hogy a kormány költségvetési politikája alkotmányos korlátozás alá esik, mert a kormányok gyakran politikai - például fogyasztást növelő jóléti programok, presztízs beruházások, túlköltekezések - és nem szakmai szempontok szerint - például hosszú távú programok, kutatás, környezetvédelem - alakítják a költségvetés kiadásait.

Strukturális problémák. A kevésbé fejlett országokban a költségvetési és a monetáris politikának a fentiekben ismertetett összefüggései nem érvényesülnek, amelynek oka a rossz gazdasági struktúra.

• A technológia alacsony szintje

A monetáris és a költségvetési politika sikerét az is nagymértékben meghatározza, hogy a nemzeti jövedelem hány százalékát költik kutatásra és fejlesztésre. Megfigyelték, hogy olyan országokban, ahol a nemzeti jövedelem legalább 2-3 %--ánál kevesebbet fordítottak erre a célra, a gazdasági fejlődés nem volt fenntartható. A beruházások ugyanis rövid távon eredményezik a gazdaság élénkítését, hosszú távon az innováció határozza meg a növekedést, vagyis azokat a többlet-forrásokat, amelyekből beruházások végezhetők.

• A menedzsment kultúra hiánya

Az innováció csak olyan gazdasági környezetben tud érvényesülni, amelyben az üzleti vállalakozások megfelelő kezdeményezőkészséggel rendelkeznek, fogékonyak az új technológia alkalmazására, rugalmasak új vállalkozások indításában, vagyis rendelkeznek menedzsment kultúrával.

• A humántőke fejletlensége

Az emberi tőke fejlettsége további feltétele az innováció sikerének. A jó minőségű oktatás és a megfelelő humánpolitika határozza meg az emberi erőforrások szintjét.  Lényeges például, hogy a gazdasági pozíciókba a megfelelő szakképzettségű személyek kerüljenek, és a szakképzett munkaerő ne vándoroljon el külföldre.

• A természeti erőforrások kihasználatlansága

A kevésbé fejlett országokban gyakori, hogy a kormány vagy nem ismeri fel, vagy nem rendelkezik megfelelő eszközökkel ahhoz, hogy a rendelkezésre álló természeti erőforrásokat hasznosítsa.

• A termelőtőke alacsony szintje

Ha a jövedelmek alacsonyak, és nagy részüket fogyasztásra fordítják, akkor a megtakarítás mértéke nem lesz elég a beruházások megvalósítására. Ez egyaránt vonatkozik a magánberuházásokra, és a kormány által biztosított közjavakra.

Megoldás.A strukturális problémákkal rendelkező gazdaságokban nehéz ebből a helyzetből kitörni, és olyan gazdaságpolitikát kialakítani, amelyik a gazdasági növekedést be tudja indítani. Általában hitelekből finanszírozott költségvetési forrásokra van szükség, amelyek a nagymértékű beruházásokon keresztül lökést adnak a gazdasági növekedésnek. Az ennek hatására megnőtt költségvetési bevételekből finanszírozható az oktatás, a kutatás-fejlesztés, ami a gazdasági hatékonyságot növeli.

A gazdaságpolitika „receptje”. A közgazdasági iskolák gyakran abba a hibába esnek, hogy a gazdaságot egy gépezetnek tekintetik, amelyik matematikai módszerekkel és paraméterekkel pontosan leírható. A gazdaság szereplői azonban nem mindig a modellekben leírt módon cselekszenek.

A gazdasági stabilitás csak makrogazdasági eszközökkel biztosítható, de nem ismert olyan recept, amelyik minden esetre jó megoldást kínálna. Az alkalmazott gazdaságpolitika helyessége gyakran csak utólag, az eredmények alapján ítélhető meg.

Az elmúlt évszázad tapasztalatai alapján, a költségvetési és a monetáris politikával szemben csak azt a követelményt lehet felállítani, hogy mindig a középutat kövesse, amellyel elkerülhető a szélsőséges recesszió és az infláció.[1] A teljes gazdasági liberalizmus ugyanúgy piaci anomáliákhoz vezet, mint a túlzott állami beavatkozás.

Másfelől pedig szükség van a szabályozás mellett a gazdasági döntésekben bizonyos spontaneitásra, és arra is, hogy a kormány tartsa tiszteletben a gazdasági szabadságot, ne akarjon gondoskodni az emberekről, hanem hagyja meg számukra a választás lehetőségét. [2]

A gazdaságpolitika, mint a gazdasági kormányzás eszköze, azzal a tanulsággal szolgál, hogy piaci folyamatokhoz való adekvát alkalmazkodást kell szem előtt tartania, azaz azt a követelményt, hogy a piaci folyamatok ne forduljanak az ellenkező irányba, mint ahogyan azt a kormány tervezte. Erre vonatkozóan nincs kialakult recept.

4.2. A munkanélküliség kezelése

4.2.1. A munkanélküliség oka

A munkanélküliség oka. A munkanélküliség a piacgazdaságokban törvényszerűen jelen van. Ez több okra vezethető vissza. A teljes foglalkoztatás esetén kialakul az infláció, ezért az infláció megfékezése a munkanélküliség egy bizonyos alacsony szintjét teszi szükségessé.

A munkafegyelembiztosítása miatt is hátrányos lenne, ha a teljes foglalkoztatás megvalósulna. A volt szocialista országokban – ahol a munka nemcsak jog, hanem kötelezettség is volt, és ezt a lehető legkövetkezetesebben érvényesítették - alacsony volt a munkafegyelem és nem volt jellemző a hatékony munkavégzés, mert mindenki könnyen talált munkát. Ez fordítva is igaz, recesszió idején, amikor a munkaerő kínálata túlságosan magas, a munkáltatók kihasználják ezt a körülményt, és rontják a munkafeltételeket.

Ha a munkanélküliség oka a gazdasági recesszió, akkor a gazdaságban a betölthető munkahelyek száma kevesebb, mint ahány munkanélküli munkát szeretne. Ez a jelenség a ciklikus munkanélküliség.

A munkanélküliség léte összefügg olyan tényezőkkel is, mint a munkaerőpiac rugalmatlansága, ami azt jelenti, hogy a munkaerő kínálata csak hosszú távon alkalmazkodik a kereslethez. A szakszervezetek, a kollektív szerződések, a nehézkes és hosszadalmas béralkuk, valamint az egyedi munkaszerződések garantálják a bérek szinten tartását. Az államilag szabályozott bér – a minimálbér és a közszféra alkalmazottainak a bére – pedig még nagyobb rugalmatlanságot mutat.

A munkaerő más szempontból is nehezen alkalmazkodik a gazdaság igényeihez. A gazdasági ágazatok állandó változáson mennek át, egyesek megszűnnek - például a bányák bezárása után egy régióban megszűnik a bányaipar - vagy új ágazatok jönnek létre - például az informatika. A munkaerő szakképzettsége azonban általában lassabban alkalmazkodik ezekhez a gazdasági változásokhoz, és bizonyos ágazatokban fölösleg, másokban hiány keletkezik. Ezt strukturális munkanélküliségnek nevezik.

A statisztika ismeri az önkéntes munkanélküliek fogalmát, amikor a munkavállalók azért nem vállalnak munkát, mert nem találnak a szakképzettségüknek megfelelőt, vagy a felajánlott munkabért kevésnek találják. A munkanélküli segély lehetővé teszi, hogy a munkát keresők kivárják a számukra megfelelő munkalehetőséget.

Más esetekben a munkanélküliség szükségképpen fennáll rövid ideig, például ameddig valaki az állása elvesztése után új munkát talál, amíg szülési szabadságát tölti, vagy éppen átképzésben vesz részt. Ez a frikciós munkanélküliség.

4.2.2. A munkanélküliség mérése

A munkanélküliség nagyságának meghatározása úgy történik, hogy meghatározzák a munkaerő állományt, amely egy ország lakosainak az a része, akik foglalkoztatottak, vagy nincs munkájuk, de akarnak munkát. Azok, akik nem akarnak munkát - például nem szorulnak rá, háztartásbeliek, tanulók - vagy önhibájukon kívül - öregség, betegség - nem tudnak munkát vállalni, nem számítanak bele a munkaerő állományba.

A munkanélküliségi ráta – mint a munkanélküliség mértékét meghatározó mutató – azt mutatja meg, hogy a teljes munkaerő állományon belül hány százalék a munkanélküliek száma. Ez a százalékot mutató szám nem mutatja meg pontosan a munkanélküliek számát, mert a nyilvántartás nem tartalmazza ilyenként azokat, akik például szeretnének munkát, de nem, vagy nem eléggé kitartóan keresnek, akik nem a képzettségüknek megfelelő munkát végzik, akik kevesebb munkát kapnak, mint amit szeretnének. Van olyan eset is, amikor valaki fekete munkát végez, vagy nem végez munkát, mert segélyeken él. Problémát okoz, ha a különböző segélyek és a minimálbér között olyan kicsi a különbség, amelyik nem ösztönöz a munkavállalásra. A munkanélküliségi ráta akkor is alacsonyabb értéket mutat, ha a lakosságszám arányában sok a nyugdíjas.

Ezért az objektívebb összehasonlítás végett a munkanélküliség mutatójaként egyre inkább azt a számot alkalmazzák, amelyik azt mutatja meg, hogy a lakosság számán belül mennyi a foglalkoztatottak aránya.

4.2.3. A foglalkoztatás növelése

Makrogazdasági eszközök.Az előzőekben láttuk, hogy a kormány a munkanélküliséget költségvetési és monetáris eszközökkel hogyan tudja kezelni, és hogy a teljes foglalkoztatás az infláció növekedéséhez vezetne, amelyet a kormányok rendszerint igyekeznek elkerülni. A közgazdászok általában egy 4-6 %-os munkanélküliségi rátát tartanak természetesnek, vagyis olyannak, amelyik a gazdasági stabilitás szempontjából ideálisnak tekinthető, abban az értelemben, hogy a termelést a gazdaság teljesítőképességének szintjén tartja, és képes az inflációt is egy elfogadott szinten tartani.

Közigazgatási eszközök.A kormány közigazgatási eszközökkel elsősorban a strukturális munkanélküliséget tudja csökkenteni, ami a különböző foglalkoztatási intézmények jogi szabályozását és foglalkoztatási programok létrehozását jelenti.

Az alábbi foglalkoztatási eszközök ismeretesek:

• Munkaközvetítés

A munkaközvetítő irodák működtetése a segélyezés mellett a legrégebbi állami foglalkoztatási eszköz. Eredeti funkciója az volt, hogy összehozza a munkát keresőket a betöltetlen állással rendelkező munkáltatókkal. A munkaközvetítő irodák ma már ellátnak olyan feladatokat is, mint az álláskeresők számára nyújtott tanácsadás, jogi felvilágosítás, személyiségfejlesztő tréningek szervezése, stb.

Az internet megjelenésével a hirdetések könnyen közzétehetők és elérhetők, ami az állami munkaközvetítő irodák közvetítő tevékenységét formálissá tette. Az állam által működtetett munkaügyi központok funkciója ma már sokkal inkább a munkanélküliek regisztrálása, a segély megállapítása és folyósítása, valamint annak ellenőrzése, hogy a munkanélküli mindent megtesz-e annak érdekében, hogy munkát találjon.

A munkaközvetítés másrészt ma már nem kizárólag állami feladat, üzleti vállalkozások -„fejvadász” cégek - is végezhetik. Ennek a fajta munkaközvetítésnek az a lényege, hogy a munkaadót mentesítik a hosszas, véletlenszerű keresgéléstől, és olyan munkavállalót közvetítenek a számára, akit a munkaközvetítő cég saját szempontjai szerint kiválasztott, és akiért garanciát is vállal. A munkaközvetítő cég sikeres közvetítés esetén bizonyos jutalékra tart igényt.

• Oktatás és képzés

Az oktatási rendszernek követnie kell a gazdasági szerkezetváltozásokat, és a képzéseket a munkaerőpiac változásaihoz kell igazítania. Az oktatás sokat tehet annak érdekében is, hogy konvertálható tudást adjon, amely a különböző szakmák közötti átjárási lehetőséget teremti meg.

Az oktatás igazgatásával foglalkozó központi államigazgatási szervek azonban nem rendelkeznek elég információval ahhoz, hogy tudják, például egy adott régióban bányák és nehézipari üzemek bezárása várható, vagy az informatika gyors fejlődése milyen szakmák iránt növeli a keresletet. Ezért több helyen létrehoztak olyan központi szervezeteket, amelyek folyamatosan elemzik a munkaerő állomány összetételét, és figyelemmel kísérik a gazdasági ágazatok változásait.

Az átképzés a strukturális munkanélküliség csökkentésében az egyik legfontosabb foglalkozatási eszköz. A kormány vagy maga működtet átképző intézeteket, amelyek általában ingyenes képzési lehetőségeket biztosítanak, vagy átképzési támogatást nyújt munkanélkülieknek olyan szakmák elsajátítására, amelyekből nincs túlkínálat a munkaerőpiacon.

• Munkaalkalmak teremtése állami támogatással

Amikor a kormány vagy az önkormányzatok maguk létesítenek új munkahelyeket, azt közmunkának nevezik. Ezek a munkák általában közszolgáltatásokhoz kapcsolódó munkákat jelentenek, mint például a parkok fenntartása, útkarbantartás, hó eltakarítás, stb.

A vállalkozások támogatása a kezdő vállalkozásoknak nyújtott kölcsönt, tanácsadást, vagy infrastrukturális szolgáltatások kedvezményes igénybe vételét jelenti. Lényege a vállalkozások segítése abban, hogy megerősödjenek, és ezzel megelőzzék a kis- és középvállalkozások tömeges csődjét. Ha a vállalkozások működőképesek, akkor a munkalehetőségek is nagyobbak. Ehhez hasonló intézmény a beruházások támogatása, amely adócsökkentéssel vagy adókedvezményekkel növeli a vállalkozások számát.

Az állami támogatás kötődhet a munkahelyek megőrzéséhez is, amikor a válsághelyzetben levő vállalkozás bértámogatást kap annak érdekében, hogy a csődöt elkerülje. Van, amikor az állami támogatás hátrányos helyzetben levő munkavállalói csoportok - például kisebbségek, nők, idősek, fogyatékosok - alkalmazását támogatja.   A támogatás kötődhet ahhoz is, hogy a munkáltató részmunkaidőben, alkalmi munkában, vagy bedolgozóként foglalkoztassa a munkavállalókat. Van olyan megoldás is, ami a béreket és a járulékokat támogatja a kormány a munkáltatónál, ha munkanélkülieket foglalkoztat.

• A munkaidő csökkentése

A munkaidő csökkentésével növelhető a munkahelyek száma, ezzel együtt a foglalkoztatás szintje is. A munkaidő csökkentésének a legváltozatosabb formái alakultak ki. Van, ahol a képzési időt hosszabbítják meg, és azoknak a fiataloknak nyújtanak képzéseket, akik nem tanulnak tovább felsőoktatási intézményekben, és még nem döntötték el, hogy milyen foglalkozást válasszanak. A részmunkaidős foglalkoztatás és a bedolgozói munka szintén csökkenti a munkaidőt.

A nyugdíj előrehozása, vagy a nyugdíj előtt állók részmunkaidőben történő foglalkoztatása is gyakran alkalmazott módszer. A nyugdíj előre hozása nem megfelelő eszköz akkor, ha a nyugdíjasok száma túlságosan megterheli a költségvetést, és a foglalkoztatottak aránya túl kicsi az össznépességen belül. Ebben az esetben a részmunkaidő is inkább a kisgyermekes anyák számára indokolt lehetőség.

• A létszámleépítések szabályozása

Ez az intézmény a tömeges elbocsátásokat teszi humánusabbá. Általában kötelezi azt a munkáltatót, amelyik tömeges elbocsátásokat tervez, vagy amelyik csődhelyzetben van, hogy erről a körülményről értesítse a munkaügyi szervet. A munkáltató köteles együttműködni a munkaügyi szervvel például az elbocsátások ütemezésében, a juttatások megállapításában, és a felmondások kezdő időpontjának meghatározásában.

• A munkanélküliek ellátása

A munkanélküliek pénzbeli ellátását a passzív foglalkoztatási eszközök közé szokás sorolni - szemben az aktív eszközökkel – mivel a segély a foglalkoztatás növelésére nem alkalmas módszer, jellegét tekintve jóléti jellegű juttatás, és a munkanélküliek számát nem csökkenti.

A munkanélküliek ellátása történhet társadalombiztosítási formában, amikor a munkavállalót törvény kötelezi arra, hogy munkanélküliségi járulékot fizessen egy költségvetéstől független pénzalapba. Munkanélküliség esetén a munkanélküli segélyt kap, amelynek általában a feltétele bizonyos idejű munkaviszony megléte, és az ellátás csak egy korlátozott ideig jár.

A munkanélküli ellátást mindenhol kiegészíti a szociális segélyként folyósított munkanélküli ellátás, amelyre azok jogosultak, akik azért nem kaphatnak munkanélküli ellátást, mert nem, vagy nem a szükséges ideig fizettek munkanélküli járulékot - például a pályakezdők, kisgyermekes anyák, alkalmi munkát végzők, börtönből szabadultak - illetve azt igénybe vették, de a lejártáig sem találtak munkát. A segélyként folyósított munkanélküli ellátást a költségvetés finanszírozza, és általában mérlegelési jogkörben döntenek a folyósításáról.

Van olyan megoldás is, amikor a munkanélküli ellátást teljes mértékben a költségvetés finanszírozza.

4.2.4. A foglalkoztatás szervezete.

A foglalkoztatással kapcsolatos szervezetek.

• Érdekképviseleten alapuló, háromoldalú (munkaadók, munkavállalók, kormány) szervezetek:

A szakszervezeti hagyományok miatt Európában ezeknek a szervezeteknek van hagyománya. Foglalkoztatáspolitikai kérdésekben - mint például foglalkoztatási programok valamely régióban, iparágak megszüntetése, új foglalkoztatási eszközök létesítése - egy érdekegyeztető eljárás keretében születnek a döntések.

• Hatósági jogalkalmazó szervek:

Munkaügyi szervek járnak el a munkanélküli segélyek kifizetésében, a munkaközvetítésben, a munkanélküliek regisztrációjában, a munkanélküliekkel való kapcsolattartásban, a munkanélküli ellátás megállapításában, ellenőrzésében, megszüntetésében, és a létszámleépítések menedzselésében.

A hatósági jogalkalmazás feladatát általában a központi munkaügyi hivatal alá rendelt dekoncentrált szervezetek látják el.

4.3. Az infláció

Az infláció mértéke.Az infláció az árak és a bérek emelkedését jelenti. Lehet mérsékelt -10% alatti - vágtató - 100-200 %-os - és hiperinfláció, milliárdos nagyságrendű.

A hiperinfláció általában háborús időkben, vagy forradalmak után alakul ki, és a gazdaságban kaotikus állapotokhoz vezet: az árak és a bérek nem tükrözik a valós értékeket, a vagyonok elértéktelenednek, és a pénzforgalmat felváltja a cserekereskedelem. Az infláció – különösen a vágtató infláció - azért okoz gondot, mert megnehezíti a gazdasági forgalmat. Jellemző, hogy ilyenkor az emberek a megtakarításaikat ingatlanba, vagy más értékálló javakba fektetik, de nem tartanak készpénzt, és a pénzt nem fektetik be értékpapírokba. Emiatt a pénzpiac visszaesik.

Az infláció kompenzálása.A szerződésekben kikötött árakat, a béreket és egyéb juttatásokat inflációs időszakokban indexálni szokták, ami az infláció növekedéséhez való hozzáigazítást jelenti, bár ez az összes árra nem alkalmazható. Jellemző az inflációra, hogy az árak emelkedését nem minden esetben követi a jövedelmek emelkedése, és az árak sem egyforma ütemben nőnek. Ez bizonyos helyzetekben átrendezi a jövedelmeket. A nyugdíjak indexálására sem mindig kerül sor, illetve az alacsony jövedelemmel rendelkezők számára az árak emelkedése arányosan nagyobb terhet ró, mint a magas jövedelműek számára, mert az élelmiszerre és a lakhatásra jövedelmük jóval nagyobb hányadát költik. Vannak olyan esetek is, amikor az infláció révén valaki többletjövedelemhez jut - például ha fix kamatozású kölcsönt vett fel, vagy korábban értékálló vagyontárgyba fektette be a pénzét.

Az infláció kezelése.Az infláció általában a gazdasági növekedés időszakában jelentkezik. Közvetlen oka lehet a megnőtt kereslet - például a növekvő foglalkoztatás miatt - ami az árak növekedéséhez vezet. A költségek emelkedése - mint például a munkabér, vagy az olajárrobbanás esetében az energiahordozók ára - szintén előidézője lehet az inflációnak.

Általános közgazdasági nézet volt sokáig, hogy az infláció csak olyan gazdaságpolitikával fékezhető meg, amelyik növeli a munkanélküliséget és a gazdasági recessziót. Emiatt a közgazdászok arra a következtetésre jutottak, hogy az a legideálisabb a gazdaság stabilitása szempontjából, ha az infláció 2-4 % körül mozog. Később rájöttek, hogy az infláció és a munkanélküliség nemcsak egymás rovására csökkenthető, hanem kialakulhat a stagfláció is, ami inflációt és gazdasági recessziót, ennek következtében munkanélküliséget is jelent egyszerre.

Van olyan álláspont, amelyik az inflációt olyan jövedelempolitikával tartja ésszerűnek csökkenteni, amelyik az árak és a bérek növekedését lassítja. Más elképzelés szerint a piaci versenyt kell fokozni, és a monopóliumokat kell felszámolni, illetve a versenyt torzító állami támogatást és kvótát megszüntetni, mivel a piaci verseny a legalkalmasabb arra, hogy az árakat a megfelelő szinten tartsa. 

4.4. A jövedelempolitika

4.4.1. A jövedelempolitika szempontjai.

A jövedelem-átcsoportosítás akkor tekinthető gazdaságilag racionálisnak, ha olyan programok létrehozására irányul, amelyek a teljes foglalkoztatást célozzák, a jóléti szolgáltatásokat költség-hatékonyan szervezik meg, valamint ha nem fékezik le a vállalkozások beruházási kedvét.

A jóléti kérdésekben a liberális és a jóléti gazdaságpolitika eltérő elveket vall. A monetáris gazdaságpolitika egyértelműen pazarlónak és alacsony hatásfokúnak minősíti a jóléti programokat, és rendszerint határozottan törekszik a jóléti kiadások csökkentésére, míg a keynesi modell kitart a széles körű jóléti szolgáltatások mellett. Különösen a skandináv államok jóléti rendszerei szolgálnak bizonyítékul arra, hogy a jóléti elvek és a gazdasági hatékonyság nem állnak egymással kibékíthetetlen kapcsolatban.

Vannak olyan gazdaságok is – jellemzően a volt szocialista országokban – ahol a magas szintű redisztribúció, azaz az állampolgárokat és a vállalkozásokat egyaránt sújtó magas adók - nem az állampolgárok jólétét szolgálják, és a gazdaság teljesítőképességét is lefékezik. Ennek oka a jövedelempolitika és az adórendszer inadekvát megoldása, valamint a közpénzek pazarlása.

4.4.2. Tulajdonból származó jövedelem

A tulajdonból származó jövedelmek sokfélék lehetnek - mint ahogyan a tulajdon maga is sokféle - lehet pénz, termőföld, ingatlan, részvény, értékpapír, szellemi tulajdon. A közgazdaságtan sokféle módszert használ annak megállapítására, hogy a tulajdonnal, meghatározott gazdasági körülmények között, milyen jövedelmet lehet elérni.

4.4.3. A munkajövedelem

Kompetitív munkaerőpiac. A munkabérek nagyságát alapvetően az a tényező határozza meg, hogy a munkaerőpiacon verseny alakult-e ki. A kompetitív munkaerőpiacon - elméletben - a piac kereslet-kínálati összefüggései határozzák meg a béreket: a munkaerő kereslete a teljes munkakínálatot felszívja, és kialakítja az egyensúlyi béreket. Egy adott országon belül a munkaerő kínálatát meghatározza a népesség száma, ezen belül a munkaerő-állomány aránya, a szakképzettség szintje, és a munkaerő munkavállalási hajlandósága. A munkaerő kereslete a gazdaság működésétől – gazdasági fellendülés vagy recesszió – függ.

A munkabért meghatározó tényezők. A munkaerőpiac azonban a gyakorlatban nem kompetitív, mert sok tényező torzítja a munkaerőpiaci versenyt.

Az egyes országok között a munkabérek nagysága nagyon eltérő lehet, amely az egyes országok gazdasági fejlettségére, a természeti erőforrásokkal való ellátottságára, a termelékenységére, innovatív készségére, fejlettebb technológiájára és menedzsment kultúrájára vezethető vissza. A munkaerő azért nem vándorol azokba az országokba, ahol magasabbak a munkabérek, mert az országok ezt – a túlzott munkaerő kínálat okozta bércsökkenés elkerülése érdekében – bevándorlási politikájukkal megakadályozzák.

A munkabérek nagyságát a munkához szükséges szakképzettség, a munka jellege – veszélyessége, nehézsége – a szaktudásba fektetett tőke, és a hírnév határozza meg. Sokszor a faji, vagy nemi diszkrimináció is olyan tényező, amely a bérek nagyságára közvetlen hatást gyakorol. Az egyes ágazatokban is eltérő módon alakulhatnak a bérek, az ágazat innovatív jellege szerint.

A szakszervezetek. A klasszikus kapitalizmus idején a munkavállalók teljes mértékben kiszolgáltatott helyzetben voltak a munkaadókkal szemben. A munkaadó minden további nélkül megtehette, hogy olyan feltételeket támasszon, mint a nagyon alacsony bér, embertelen munkakörülmények, és akár napi 16 óra munkaidő. Ha a munkavállalók ezzel elégedetlenek voltak, a munkanélküliek tartalékserege biztosította, hogy mások ettől rosszabb feltételekkel is hajlandók legyenek dolgozni.

A munkavállalók rájöttek, hogy ha egységesen lépnek fel – például sztrájkkal - akkor javulnak erőpozícióik. Ennek hatására kialakultak a szakszervezeti mozgalmak. A munkaadók – az állam támogatásával – mindent megettek annak érdekében, hogy a szakszervezetek törekvéseit háttérbe szorítsák - például erőszakkal, feketelistákkal, bebörtönzésekkel. Az állam később elismerte a szakszervezetek jogait, és eszközeiket törvényben szabályozta.

A legtöbb demokratikus országban általánosan elismert a szakszervezetek érdekvédelmi tevékenysége, és a kormány a munkaadók és a szakszervezetek bevonásával próbál alkut kötni a béremelésekkel és más, munkafeltételekkel összefüggő kérdésekben. A szakszervezetek bizonyos időszakokban túlzott befolyással rendelkeztek, ezért olyan bér-, és munkafeltételeket harcoltak ki, amelyek már veszélyeztették a gazdasági ágazat versenyképességét, de a globalizmus hatásaként a szakszervezetek ismét veszítettek érdekérvényesítő képességükből.

A kereslet csökkenése – például recesszió idején – következtében a munkaadó nem csökkenti a munkabéreket, mert akkor a munkavállalók tömegesen mondanának fel, és másik állást keresnének. A munkabérek csökkentését rendszerint a szakszervezetek is megakadályozzák. A munkabér csökkentése ellen hat a munkáltató érdeke abból a szempontból is, hogy a magas munkabér a munkavállalók megelégedettségével jár, ami jótékony hatást fejt ki a munkavégzés hatékonyságára. A munkabér garantáltan magas szintje azonban munkanélküliséget is okozhat, mert növeli azoknak a munkanélküliek számát, akik alacsonyabb munkabérért nem hajlandók dolgozni. A szakszervezetek a munkaerő kínálatát korlátozzák az olyan jellegű törekvéseikkel is, mint a munkaidő csökkentése, az oktatási-képzési idő meghosszabbítása, és a munkabér állandó növelése.

A bérek szabályozása.A bérek sok helyen szabályozás alá esnek. A kormány több okból dönthet a bérszabályozás mellett: elképzelhető, hogy a munkavállalók érdekérvényesítési képessége olyan alacsony, hogy a kormány a minimálbér szabályozására kényszerül. Ellenkező esetben, ha a szakszervezetek törekvései nyomán a bérek olyan magas szinten kerültek megállapításra, hogy a helyzet inflációval fenyeget, akkor a kormány beavatkozhat a bérek leszorítása érdekében. Ebben az esetben a kormány azt a szempontot érvényesíti, hogy a bérkiáramlás olyan szintű legyen, amely termelékenységnövekedéssel fedezett. Elképzelhető, hogy a kormány a munkavállalók bizonyos – általában a közszféra alkalmazottainak – körében, a kiszámíthatóság érdekében szabályozza a béreket.

A bérszabályozás formái.

• A kormány irányelveket dolgoz ki a bérek alakulására, amely nem jelent kötelezettséget a munkáltatók számára, inkább csak a tájékoztatás szempontjából van jelentősége.
• A kormány a bérek alakulását a munkáltatókkal és a munkavállalókkal kötött béralku formájában határozza meg, amelynek betartására mindhárom fél kötelezettséget vállal.
• A kormány jogszabályban határozza meg a béreket egy bértáblázatban. Ezt a módszert általában a közszférában és a minimálbér esetén alkalmazzák.
• A bérszabályozás történhet olyan módon, hogy a kormány csak a bérszínvonal emelkedésének általános nagyságát határozza meg, megállapíthat bértáblázatot, amelyben a munkaköri besorolások, a munkában eltelt idő és a bérskála által meghatározott módon, egy bizonyos összeghatár között a munkáltató dönt a bérekről.
• A minimálbér egy konkrét összegben határozza meg azt a bért, amelynél kevesebbet a munkáltató nem fizethet.

Adózás. Az adózás alapvető funkciója, hogy a jövedelmeket átcsoportosítsa, a magasabb jövedelmek egy részét elvonja, az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezőkét pedig megnövelje. Az alacsonyabb jövedelmek növelésére több adózási módszer alkalmazható:

• A közszolgáltatások működtetése: az ingyenes, vagy piaci ár alatti elérési lehetőség révén az alacsonyabb jövedelműek ehhez kisebb mértékben, vagy egyáltalán nem járulnak hozzá. A hajléktalanok például egyáltalán nem járulnak hozzá az éjjeli menedékhelyek fenntartásához, az alacsonyabb jövedelműek pedig kisebb mértékben az egészségügyi szolgáltatásokhoz.
• A személyi jövedelmek progresszív adóztatása: a legalacsonyabb jövedelmeket egyáltalán nem, az alacsony jövedelmeket pedig alacsonyabb adókulccsal adóztatja, mint a magas jövedelmeket. Ezzel a magasabb jövedelmek jelentős részét csoportosítja át az alacsonyabb jövedelmek javára.
• Az adóknak több fajtája van: például a forgalmi adók, amikor az adót minden kiskereskedelmi forgalmi tranzakció után kell fizetni, a társasági adók, a közvetett adók is, amelyeket bizonyos javak, mint például alkohol, cigaretta, benzin után kell fizetni, valamint a vagyonadók, mint ingatlan, hagyaték, ajándékozás. Vannak átmeneti jelleggel, bizonyos vállalkozói körökre kivetett, rendkívüli, un. válságadók is.

Az adók nagymértékben alakítják a jövedelmeket, és nem mindig a magasabb jövedelmek terhére. A forgalmi adó például az alacsonyabb jövedelműeket sújtja jobban, mivel ők jövedelmük nagyobb hányadában vásárolnak javakat és szolgáltatásokat. Az ingatlan értéke és a tulajdonosa jövedelmi viszonyai között sincs mindig szoros összefüggés, ennek ellenére az ingatlanadót minden ingatlantulajdonosnak fizetnie kell.

Előfordul, hogy a jövedéki adókat az üzleti vállalkozások áthárítják a vevőkre, így annak terheit is végső soron a vásárlók viselik. A benzin jövedéki adóztatása például jobban sújtja azokat, akik alacsonyabb jövedelemmel rendelkeznek, és a benzin árának emelkedése miatt a tömegközlekedési eszközök árának emelkedését kénytelenek elviselni.

A progresszív adóztatás hatását torzítja az a jelenség is, amikor a túlzott mértékű adó arra ösztönzi az embereket, hogy tevékenységüket a fekete gazdaságba irányítsák, vagy az adófizetést elkerüljék - például jövedelmeiket más országok bankjaiban helyezzék el, vagy egyéb módon tüntessék el az adóhatóságok elől.

Ismert a családi adózás is, amely a gyermekvállaláshoz nyújt adókedvezményeket. Ezt rendszerint olyan országokban alkalmazzák, ahol a népesség fogyása komoly társadalmi-gazdasági problémát vet fel, például a nyugdíjak finanszírozhatósága, vagy a munkaerő állomány csökkenése miatt.

4.4.4. Szociális juttatások

A társadalombiztosítás.A nyugdíj, táppénz, baleseti, rokkantsági, árvasági, özvegyi, stb., olyan juttatások, amelyek a társadalombiztosítás keretében kerülnek kifizetésre. Ennek feltétele a társadalombiztosítási jogviszony, ami azt jelenti, hogy a jogosultnak társadalombiztosítási járulékot kell fizetnie. Ebben az esetben a jogosult egy kockázatkezelő alapba – a társadalombiztosítási alapba – fizet, és a kockázati esemény bekövetkezésekor – nyugdíjba vonulás, betegség, balest, házastárs halála - meghatározott pénzbeli ellátásra jogosult.

A társadalombiztosítás a jövedelem átcsoportosítását jelenti azzal, hogy a társadalombiztosításban való részvételt törvény teszi kötelezővé, mindenki a jövedelmének egy meghatározott százalékát köteles járulék formájában befizetni – a tehetősebbek többet, a szegények kevesebbet – és mivel a juttatások általában nem a befizetett járulék nagyságához igazodnak, gyakorlatilag a nagyobb jövedelemmel rendelkezők finanszírozzák az alacsonyabb jövedelemmel rendelkezők ellátását. Ez fejezi ki a szolidaritás elvét.

A szociális ellátások.Általánosan jellemző a szociális ellátásokra, hogy állampolgári jogon járnak, és a költségvetésbe befizetett adókból – kormányzati döntés alapján meghatározott mértékben – finanszírozzák. A szociális ellátásokhoz való jog és mértéke vitatott.

Az egyik álláspont szerint a szociális ellátásokat a rászorultság elve alapján kell nyújtani, vagyis azok számára, akik önhibájukon kívül nem tudnak munkajövedelemre szert tenni, - mert például fogyatékosok, idősek - illetve a munkajövedelmük nem elég a megélhetésükhöz - például több családtag eltartására kötelesek.

Azok, akik az univerzális – alanyi jogon járó - juttatások hívei, a rászorultság elvét azért nem tartják követendőnek, mert nagy adminisztrációs költséggel jár annak ellenőrzése, hogy a jogosult valóban rászorult-e, és nem is humánus megoldás, mert megbélyegzi, és függőségi helyzetbe kényszeríti a segélyezettet. Az univerzális elvvel szemben pedig azt az érvet szokás felhozni, hogy elaprózza a rendelkezésre álló pénzeszközöket, mert nemcsak a rászorultak kapják, hanem azok is, akiknek nincs rá szükségük. Ezért azok, akik rászorultak, emiatt olyan alacsony összeget kapnak, ami nem jelent érdemi segítséget.

Van olyan elképzelés, amelyik a szociális segélyeket csak a legszűkebb körben juttatná, azok számára, akik nem képesek munkát végezni, a többiek számára pedig közmunkát szervezne, vagy a pénzügyi forrásokat a képzésekbe és munkahelyteremtő programokba fektetné.

Ha a szociális juttatás jegyrendszer – például élelmiszerjegy - és a természetben nyújtott támogatások - például iskolai étkeztetés - formájában történik, akkor eredményesebb, mint a pénzbeli segély, amely a segélyezettel szembeni bizalmatlanság miatt garantált, hogy a segélyt valóban a létfenntartásához szükséges javakra költi a segélyezett.

A szociális ellátás mértéke tekintetében sincs egyetértés. Gyakori érv a magas szintű szociális ellátásokkal szemben, hogy nem ösztönöz a munkára, ha a munkával szerzett jövedelem és a szociális ellátás között nincs érdemi különbség. A létminimum – amelyet a szociális ellátásnak biztosítania kellene – sem határozható meg objektív módon.

4.4.5. A vállalkozásból származó jövedelem

Nagyságát meghatározó tényezők. A vállalkozásokból származó jövedelmet a kormány képes befolyásolni a kamatlábak nagyságának szabályozásával, és az adózás mértékével.

A gyakorlatban a vállalkozásokat az adózás nem egyformán kezeli. Elképzelhető, hogy egy vállalkozás - például külföldi befektető - vagy egy vállalkozói kör - például hazai kis- és középvállalkozások - egyedi adókedvezményt kapnak, de lehetséges az is, hogy egy tevékenység - például export – részesül benne. Ennek hatásaként a tőke olyan ágazatokba áramlik, ahol az adófeltételek kedvezőbbek, illetve ha ez nem lehetséges, mert a hazai kisvállalkozások, vagy a mezőgazdasági termelők nem kapnak olyan adókedvezményeket, mint a multinacionális vállalatok, akkor ezek az ágazatok nem lesznek versenyképesek, amely az ágazat nagymértékű visszaesését eredményezi.

Kialakulhat egy olyan folyamat is, amely a tőkejövedelmeknek a vállalkozásokból történő kivonásához és különböző befektetésekbe történő átcsoportosításához vezeti, ha a vállalkozói szféra számára az adófizetési feltételek kedvezőtlenek.

4.5. Gazdasági és monetáris unió.

A monetáris politika fejlődése. A Bretton Woods-i rendszer összeomlása után a valuták árfolyamát többféle tényező határozta meg. Az országok nem avatkoztak be a valutaárfolyamok alakulásába, hanem másik valutához kötötték az árfolyamot, vagy valutaövezetbe csatlakoztak annak érdekében, hogy egymás között stabilizálják az árfolyamokat.

Az Európai Unió monetáris politikája fokozatosan fejlődött, és 1992-ig a közös monetáris politikának csak egy-egy intézménye alakult ki. Az Európai Monetáris Együttműködési Alap 1973-tól rövid távú hiteleket adott a jegybankoknak. 1958-tól a Monetáris Bizottság foglalkozott a monetáris unió előkészítésével, a Jegybankelnökök Tanácsa 1964-től egyeztette az unió monetáris politikáját. 1979-től az Európai Monetáris Rendszer meghatározta az árfolyam-mechanizmusokat, olyan módon, hogy a tagországok valutáit egymáshoz képest rögzítették, vagy csak egy szűk sávban engedték az elmozdulást. A tagállamok gazdasági fejlődése nem volt azonos, ezért az árfolyamok szükségképpen változtak. 1999-től fokozatosan létrejött a Gazdasági és Monetáris Unió.

Átfogó Gazdaságpolitikai Iránymutatások. 1992-ben hozták létre az Átfogó Gazdaságpolitikai Iránymutatásokat (ÁGPI-t) amely az alábbi követelményeket támasztja a tagállamok felé:

• Növekedés- és stabilitásorientált gazdaságpolitika: a monetáris politikának biztosítania kell az árstabilitást, a költségvetési politikának pedig a gazdasági növekedést. A költségvetési hiányt csökkenteni, a béreket és az árakat pedig a termelékenység arányában emelni kell.
• Gazdasági reformok: a foglalkoztatás növelése céljából - különösen a hátrányos helyzetűek számára - létre kell hozni egy foglalkoztatási intézményrendszert, be kell vezetni az ösztönző adórendszert, el kell érni, hogy a bérmegállapodások a gazdasági teljesítményekhez igazodjanak, és fokozni kell a munkaerő mobilitását is.
• Fenntarthatóság: csökkenteni kell az államadósságot, nyugdíjreformot kell bevezetni, amelyet a népesség elöregedése tesz szükségessé, ki kell építeni a szociális hálót, támogatni kell az elmaradott régiókat, és a környezet védelmét is biztosítani kell.

A közös gazdaságpolitika területén ettől magasabb szintű integráció nem volt megvalósítható a tagállamok ellenállása miatt. Azonban a 2004-es Európai Alkotmányos Szerződés a Bizottságot feljogosítja arra, hogy figyelmeztetésben részesítse azt a tagállamot, amelyik gazdaságpolitikája nem felel meg az Átfogó Gazdaságpolitikai Iránymutatásoknak. 

A Maastrichti Szerződés. Az Európai Unió közös monetáris politikáját a Maastrichti Szerződés hozta létre 1992-ben, amelyhez a közös valutával – euróval - rendelkező tagállamok csatlakozhattak, és monetáris jogkörüket átruházhatták nemzetek fölötti szintre. A monetáris unió célja az árstabilitás fenntartása, és a költségvetési hiány elkerülése.

A monetáris unió szervezetéhez tartozik az Európai Központi Bank, (EKB) a Központi Bankok Európai Rendszere, (KBRSZ), a tagállamok gazdasági és pénzügyminisztereinek tanácsa, (Ecofin) a Gazdasági és Pénzügyi Bizottság, valamint a Gazdaságpolitikai Bizottság. 

Az Európai Központi Bank. Rendelkezik mindazzal a jogosítvánnyal, amely általában a jegybankokat megilleti. A nyíltpiaci műveletek körében értékpapírokat vesz és ad el, csökkentve, illetve növelve ezzel a forgalomban levő pénz mennyiségét, valamint dönt az alkalmazandó kamatlábakról is. A jegybanki rendelkezésre állás a nemzeti bankokat kötelezi, amelynek célja a likviditás bővítése és szűkítése. A kötelező tartalék szabályait a tagállamok kereskedelmi bankjaiban kell alkalmazni, a pénzpiaci kamatok stabilizálása érdekében. Az euró árfolyam meghatározását a közösségi szabályok nem írják elő, bár nem is zárják ki, a gyakorlatban az Európai Központi Bank mégis szabályozza, annak érdekében, hogy elkerülje a szélsőséges árfolyam ingadozást. Az Európai Központi Bank – csakúgy, mint a jegybank – nagyfokú függetlenséget élvez, célja az árstabilitás biztosítása és az infláció csökkentése. Az Európai Központi Bank más gazdaságpolitikát csak akkor folytathat, ha nem veszélyezteti az árstabilitást.

Stabilitási és Növekedési Egyezmény. Szintén a gazdasági és monetáris unió részét képezi, amely az un. konvergencia kritériumok lefektetésével meghatározza azokat a feltételeket, amelyeknek az euróhoz csatlakozni kívánó tagállamoknak meg kell felelniük.

• Költségvetés hiánya

A költségvetési hiány maximum a nemzeti jövedelem 3 %-a lehet.

• Államadósság

A csatlakozó tagállam adósságállománya nem haladhatja meg a nemzeti jövedelem 60%-t. Ennek magyarázata, hogy a felhalmozott adósság esetén védtelenebbé válik a gazdaság, és a pénzpiacok rosszul ítélik meg a tagállam gazdaságát.

• Kamatlábak mértéke

A csatlakozó tagállamban a hosszúlejáratú kormánykötvények kamatlába 2 %-kal lehet magasabb, mint a legalacsonyabb kamatrátával rendelkező tagállamé.

• Árfolyam politika

A nemzeti valuta árfolyama nem léphet ki az unió központi árfolyamához képest felfelé és lefelé a 2,25 %-os sávból.

• Árstabilitás követelménye

A fogyasztói árindex középtávon legfeljebb 1,5%-kal haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációs rátát felmutató tagállamét.

A felsorolt követelményeken túlmenően a csatlakozó tagállamok monetáris unióba történő felvételének további feltétele a munkanélküliség, az árszínvonal, a nemzeti jövedelem és a gazdasági növekedés szempontjainak való megfelelés.

Ha a csatlakozó állam ezeket a követelményeket nem teljesíti, a Bizottság ajánlásokat tehet, amelynek alapján a tagállamnak kiigazító lépéseket kell tennie. Ha ezt nem teszi meg, akkor a Bizottság olyan szankcionáló intézkedéseket alkalmazhat, mint meghatározott összeg letétbe helyezése, vagy később bírság fizetése. A tagállamnak ezen kívül olyan stabilitási programot kell készítenie, amely tartalmazza a költségvetés középtávú célkitűzéseit, a gazdasági növekedésre vonatkozó elképzeléseket, a költségvetési, gazdasági intézkedéseket, és az adóssághelyzet megoldását.  A Bizottság ezt követően megvizsgálja, hogy a stabilitási program nem okoz-e túlzott költségvetési hiányt, reálisak-e a gazdasági prognózisok, a cél elérhető-e, és segíti-e a stabilitási program a gazdaságpolitikák összehangolását. Ha ezek a feltételek nem teljesülnek, akkor felhívják a tagállamot a kiigazításra.

Az Európai Unió monetáris politikája azt a célt is szolgálja, hogy korlátozza az un. „spillover” hatás kialakulását. Az Írországban, Görögországban és Portugáliában kialakult, a hibás költségvetési és monetáris politika eredményeként kialakult gazdasági krízis tovább gyűrűzött az Európai Unió más tagállamaiba is. Mindez még inkább kihangsúlyozza az Európai Unió közös monetáris és költségvetési politikájának fontosságát.  

Költségvetési politika.Jellemző, hogy amíg a közös monetáris politika intézményei egyre szélesebb körben érvényesültek, addig a költségvetési politika jórészt tagállami hatáskörben maradt. Mivel a tagállamok költségvetési politikája kihatással van az unió monetáris politikájára is, ezért szükségessé vált azok összehangolása, amelyre létrehoztak egy koordinációs rendszert.

Történtek kísérletek az adórendszerek összehangolására is, mert a közös piac és a közös valuta egyenlő üzleti feltételeket kíván, és a magas adók nemkívánatosak. A tagállamok között adóverseny folyik, amelyet nem tartanak kívánatosnak akkor, ha a vállalkozásoknak olyan adóelőnyt, vagy állami támogatást nyújtanak, amelyet a vállalkozás tevékenysége nem indokol. Ezeknek a szabályozására készítették az 1996-os Magatartási Kódexet. Az adórendszer harmonizálása azért nem valósult meg, mert a tagállamok adórendszerei rendkívül eltérőek, és így a tagállamok ragaszkodnak szuverenitásukhoz.

Kivételesen vannak csak olyan szabályok, mint például a közvetett adók esetében, amelyek teljes mértékben harmonizáltak, a közvetlen adóknál azonban csak néhány irányelv született. Az Európai Unió a tagállamok adórendszerét rendszerint csak akkor jogosult kifogásolni, ha azok az alapvető uniós intézményekkel, mint például a foglalkoztatás, a versenypolitika, a belső piac ellentétesek, illetve ha diszkriminatív feltételeket tartalmaz. 

Foglalkoztatáspolitika. Az Európai Unió először 1992-ben, a Maastrichti Szerződésben foglalkozott a munkanélküliség kérdéseivel, majd 1997-ben, az Amszterdami Szerződés keretében dolgozta ki az Európai Foglalkoztatási Stratégiát, amelyhez létrehozta pénzügyi forrásként az Európai Szociális Alapot. 2007-ben a Nizzai Csúcsértekezlet elfogadta az Európai Szociális Menetrendet.

A munkanélküliség kérdése az Európai Unióban alapvető problémává vált, mivel az 1990-es évek közepén a munkanélküliség uniós átlagban meghaladta a 10 %-ot.

Az uniós foglalkoztatási stratégia két módon célozta meg a munkanélküliség csökkentését: egyrészt a makrogazdaság koordinálásával, amelyik a gazdasági növekedés és stabilitás révén megteremeti a feltételeit a foglalkoztatás növelésének, másrészt a munkaerőpiac strukturális átalakításával. Az uniós foglalkoztatáspolitikáról megállapították, hogy túlságosan passzív, mert elsősorban a szociális szempontokra koncentrál.

• Az aktív eszközök közül az uniós foglalkoztatáspolitika kiemelkedő jelentőséget tulajdonít a fiatal és tartós munkanélküliek foglalkoztatásának, amelynek fő eszközei az oktatás és a képzés.
• A szolgáltató szektorban a vállalkozások támogatása – amelynek eszköze a működési és adminisztratív terhek csökkentése - a munkahelyteremést célozza.
• Szükséges a munkaszerződések rugalmasabb szabályozása, amely lehetővé teszi például a részmunkaidős foglalkoztatást, és a családok szempontjainak figyelembe vételét.
• Az esélyegyenlőség biztosításával a női foglalkoztatás növelhető, a szegénység és társadalmi kirekesztettség megszüntetésével a hátrányos társadalmi helyzetű rétegekben a munkanélküliség csökkenhető.

Az uniós foglalkoztatáspolitika a 2000-es évek elejére látványos eredményeket hozott.

4.6. Magyarország stabilizációs politikája

Az 1990 és 1998 közötti szakasz. A magyar gazdaság az 1990-es évek elején több problémával nézett szembe.

• Megszűnt a KGST piac, ezzel együtt a nyugati piacokon nyilvánvalóvá vált a magyar gazdaság alacsony versenyképessége és tőkeszegénysége.
• A privatizáció következtében a költségvetés nagymértékű vagyonvesztést szenvedett el, így a privatizációs bevétel nem volt elég az államadósság törlesztésére, és a kárpótlás is megterhelte a költségvetést.
• Felszámolták az addigi mezőgazdasági nagyüzemeket, amelyek korábban a nemzeti jövedelem 20%-t adták, helyette azonban nem hoztak létre életképes mezőgazdasági rendszert. Ennek következtében a mezőgazdasági termelés 4 %-ra csökkent, ami a 2. világháborús szintre történő visszaesést jelenti. A mezőgazdaságban jellemzően tőkeszegény családi gazdaságok működtek, alacsony hatékonysággal.
• A költségvetésben az elosztás nagymértékű maradt, annak ellenére, hogy egyre szélesebb rétegek szegényedtek el. A költségvetés bevételei ugyanakkor csökkentek az adóelkerülés miatt, és az állami vállalatok tömeges csődjét követő munkahelyek megszűnése miatt, ami drasztikusan növelte a munkanélküliek számát. 
• Mindezek következtében a gazdasági növekedés 10%-kal esett vissza, jelentős mértékű lett a költségvetési hiány és az államadósság, a forint fokozatosan leértékelődött, és fizetésképtelenség fenyegette a magyar államot.

A Bokros csomag.1995-ben és 1996-ban a Horn kormány a „Bokros csomag” néven elhíresült stabilizációs programot hajtotta végre, ami az állami kiadások 13%-os csökkenését eredményezte, legfőképpen a szociális kiadások lefaragásával. A jövedelmek és a fogyasztás visszaesett, de a költségvetési egyensúly helyreállt.

A Bokros csomagot a baloldali közgazdászok egyértelműen kormányzati sikerként értékelik, amely a gazdaságot hozzásegítette a gazdasági növekedés beindulásához. A jövedelmeket és a fogyasztást a magyar gazdaságban jellemzően túl magasnak tartották, és meggyőződésük volt, hogy a gazdasági hatékonyság növelése csak ezek rovására történhet. [3]

Jobboldali közgazdászok szerint a gazdasági válság oka éppen a lakosságot érintő megszorítások, mivel nem a jövedelmek és a fogyasztás nagysága miatt keletkezett a költségvetési hiány, hanem a túlzott méretű állami bürokrácia, valamint a költségvetési források korrupt és alacsony hatékonyságú felhasználása okozta a költségvetés túlköltekezését. [4]A statisztikai adatok ugyanis azt mutatják, hogy amíg Magyarország nemzeti jövedelme az uniós átlag 60 %-a, addig a bérek csak az uniós átlag 45 %-t teszik ki. A Bokros csomag ráadásul a szegényebb rétegektől volt el forrásokat.

Abban egyetértés mutatkozott a két oldal közgazdászai között, hogy a magyar gazdaság egyik problémája strukturális eredetű, ami az ellátórendszerek alacsony hatásfokú és pazarló működésére, a kihasználatlan erőforrásokra, az innováció hiányára, a humántőke alacsony szintjére és a tőkehiányra vezethető vissza.  

A Horn kormány idején, a megszorító intézkedések hatására 1997-től megindult a gazdasági növekedés, és az államháztartás egyensúlyba került. Azonban a gazdasági növekedés 1998-ra kifulladt.

1998-2002 közötti szakasz. Az első Orbán kormány 1998 és 2002 közötti időszakát jó gazdasági mutatók jellemezték.

• A nemzeti jövedelem 8,8 %-kal nőtt.
• A foglalkoztatás 3 %-kal nőtt, vagyis a munkanélküliségi ráta 8,4 %-ról 5,6 %-ra csökkent. A kormány 220.000 új munkahelyet teremtését segítette elő, amit a hazai kis-, és középvállalkozások hoztak létre. 
• Az infláció 16 %-ról 5 % alá csökkent.
• A beruházások nőttek, a termelékenység is csaknem 9 %-kal.
• Az államháztartási hiány és az államadósság nagymértékben csökkent, 3 % alá, és csak 2002-re emelkedett 4 % fölé. 
• A versenyképességi listán a magyar gazdaság 14 hellyel került előbbre, a 29. helyre.
• A kormány a jó költségvetési adatok alapján az euro bevezetését 2007-re tervezte.

Gazdaságpolitika.Az első Orbán kormány gazdaságpolitikája a nemzeti jövedelem bővülését és az új munkahelyek teremtését tartotta fontosnak, ennek érdekében az alábbi gazdaságpolitikai intézkedéseket hozta:

• Létrehozta a Széchényi tervet, amely a beruházások negyedét finanszírozta, de kedvező volt a költségvetés számára is, mert adó és járulék formájában jóval több került vissza a költségvetésbe, és munkahelyeket is teremtett.  A Széchényi terv 600 milliárdos fejlesztést indított el, amely önmagában 2 %-os gazdasági növekedést eredményezett.
• Megállapította a minimálbért, amelynek nemcsak jóléti funkciója volt, hanem a munka és a segély nagysága között látható különbséget tett, ami a munkavállalásra ösztönözött.
• A munkaadói járulékot 6 %-kal csökkentette.
• A lakásépítések támogatása megnövelte a lakásépítéseket, ennek következtében az építőipar fellendült, ami a költségvetés számára bevételt jelentett, és új munkahelyeket is teremtett.
• A foglalkoztatásban a tartós munkanélküliséget, az 50 év felettieket, és nőket célozta meg. Támogatta a részmunkaidős foglalkozásokat, annak érdekében, hogy a kisgyermekes anyákat visszavezesse a munkaerőpiacra.
• A kormány családpolitikája a népesség növekedését támogatta a családoknak nyújtott családi adókedvezményekkel.

A baloldali közgazdászok szerint az Orbán kormány gazdaságpolitikája azért volt hibás, mert a belső kereslet növelésére alapozta a gazdasági növekedést, amely egyrészt a gazdasági teljesítménytől elszakadt bérnövelésben – minimálbér - nyilvánult meg (Ez egyébként tovább folytatódott a Medgyessy kormány által a közszférában dolgozók 50 %-os béremelésével és a nyugdíjasoknak nyújtott támogatásokkal) másrészt a költségvetés túlköltekezésével, amit a családok adókedvezményei, a lakástámogatások és az autópálya építések okoztak. Végső soron – véleményük szerint – ez vezetett a későbbi költségvetési hiányhoz. Van olyan baloldali közgazdász, aki az Orbán kormány gazdaságpolitikáját nemzeti populárisnak tartja, mivel a belső keresletre alapozza a gazdasági növekedést. Igaz ugyan, hogy a Medgyessy kormány gazdaságpolitikájáról sincs jobb véleménnyel, amit szociál-populistának minősít, osztogató politikája miatt. [5]

A jobboldali közgazdászok ezt másképpen értékelik. Véleményük szerint 1998 és 2000 között konjunktúra időszaka volt, amit 2000-ben felváltott az amerikai gazdasági recesszió, a kőolajárak, ezzel együtt a gáz és nyersanyagárak emelkedése. Részben emiatt, részben a választási év miatt, 2002-ben nőtt a költségvetés hiánya, ami azonban még az elfogadható, 4 %-os szinten maradt. A reálgazdaság mutatói azonban továbbra is jók voltak.  A jobboldali közgazdászok az Orbán kormány gazdaságpolitikáját konzervatív liberális gazdaságpolitikaként értékelik, amelyben a liberális értéket az euro-feltételeknek való megfelelés jelentette, míg a gazdaságpolitikáját tekintve néppárti volt. [6]

A 2002-2010 közötti szakasz gazdasági mutatói.2008 végére a magyar gazdasági mutatók minden szempontból a gazdasági válság jeleit mutatták.

• A költségvetési kiadások a nemzeti jövedelem 51,7 %-t tették ki, szemben az uniós 40%-os átlaggal.
• A belső államadósság 71 %-os, a külső államadósság 116 %-os lett, ami jelentősen meghaladta az euro övezetben megengedett 60 %-os határt.
• A munkanélküliség 8 %-ra növekedett. A munkanélküliségi ráta csak azért volt viszonylag alacsony, mert jellemzően alacsony a magyar munkaerő aktivitása. A fejlett piacgazdaságokban 100 munkaképes korú emberből átlagosan 75 % dolgozik, míg Magyarországon csak 57 %.
• Az infláció 7 % feletti volt, a megengedett uniós 2 %-kal szemben.
• A költségvetési hiány 5 %-os lett, a konvergencia programban vállalt 3 % helyett.

Ezek az adatok azt jelezték, hogy a magyar gazdaság az euro övezethez csatlakozó országok között egyedüliként nem felelt meg a konvergencia kritériumoknak. A konvergencia programot a kormány 2006-ban készítette el, amelynek célja a költségvetési hiány és az államadósság csökkentése, valamint a nemzeti jövedelem és az infláció alakulásával kapcsolatos tervek elkészítése volt. Ezt a célt a magyar gazdaságpolitika 2008 végére sem teljesítette, ami egyértelműen a versenyképesség csökkenésére utalt, és amelynek következtében lelassult a gazdasági növekedés, csökkent a tőke beáramlása, gyorsult a kiáramlása, a pénzpiac instabillá vált, a valuta árfolyama ingadozott, magas volt a hitelkamatláb, és romlott az életszínvonal.

A strukturális reformok terén is elmondható, hogy az Új Magyarország Fejlesztési Tervben kitűzött fejlesztések sem hoztak átütő sikert.

2008 végére a magyar gazdaság a versenyképességi listán 18 helyet, a korrupciós listán 8 helyet csúszott vissza 2001 és 2008 között, és a gazdasági növekedés mindössze 1 % volt 2008-ban, de 2009-ben már jóval mínuszba került.

2009 elejére a forint addig soha nem látott mértékben gyengült, 1 euro árfolyama 300 forint fölé emelkedett, amelyet a nemzetközi pénzügyi válság hatására elmélyülő gazdasági recesszió nyomán kialakult bizonytalanság, a kormány gazdaságpolitikájával szembeni bizalmatlanság okozott, valamint az ennek hatására felgyorsuló tőkekivonás. A lakossági hitelek 65 %-a devizahitel volt Magyarországon, amelynek összege a forint árfolyamának gyengülésével jelentősen megnőtt, ennek eredményeként 2009 elején a lakossági hitelek meghaladták a lakossági megtakarításokat. Mivel az államadósság jelentős része is devizahitel, a forint gyengülésével az államadósság is nőtt, ami már elérte a 80 %-ot is. Mindez jelentős állami és lakossági vagyonvesztést is okozott. A Magyar Nemzeti Bank – azért, hogy a forint árfolyamának további csökkenését megakadályozza – felemelte a jegybanki alapkamatot 10% fölé, ami hátrányosan érintette a befektetéseket. A gazdasági válság következtében tömeges elbocsátások történtek, a bedőlt lakáshitelek miatt a lakásokat a bankok kezdték elárverezni. A tőzsdeindex visszaesett, és az államkötvények is eladhatatlanná váltak.

A gazdasági válsághoz vezető út.A 2009-re kialakult gazdasági válság egy olyan folyamat eredménye, amely 2002-ben kezdődött, és a Medgyessy kormány gazdaságpolitikai intézkedéseiben gyökerezett. Lényege, hogy a kormány csak a fogyasztás növelését tartotta szem előtt, a gazdasági növekedéssel és a foglalkoztatás kérdésével kapcsolatban nem volt koncepciója. 2003-tól ezt az elhibázott gazdaságpolitikát a pénzügyi politika, és nem a strukturális politika eszközeivel próbálta korrigálni, ami tovább rontott a gazdaság állapotán. [7]

A Medgyessy kormány gazdaságpolitikája:

• A közszféra bérét 50%-kal megemelte, a nyugdíjasoknak egyszeri juttatást adott, bevezette a 13. havi nyugdíjat, és adómentessé tette a minimálbért.

A jóléti rendszerváltást hirdette meg, és kezdeti népszerűségét is ennek köszönhette. Jellemző, hogy a magyar lakosság alsó és a felső 10%-a között a jövedelemkülönbség több mint kilencszeres, ami több mint az amerikai társadalomban. A jövedelmek emelése így elvileg helyes volt, de ahhoz olyan jóléti politikára lett volna szükség, amelyik nem a gazdasági növekedés rovására történik.

Azonban az életszínvonal emelésével kapcsolatban nem volt gazdaságpolitikai elképzelése, így a jövedelmek emelése csak az osztogató politika szintjén maradt. Ez a jövedelmek magasabb szintjét csak rövid ideig volt képes biztosítani, mert a jövedelmek emelése teljesítménnyel nem fedezett többletfogyasztást eredményezett.

• A 2002-es költségvetés hiánya az első félévben – a választásokig – viszonylag magas, 4 % körüli volt, amit a Medgyessy kormány jövedelempolitikája még tovább növelt. A jövedelmek emelése a lakosság részéről nem vezetett megtakarításokhoz – mivel jellemzően a jövedelmek nagy részét rezsire és élelmiszerfogyasztásra költötték - így befektetésekhez sem, ami egyébként a gazdasági növekedés szempontjából hasznosnak bizonyult volna.
• Nem tett lépéseket annak érdekében, hogy a közszféra hatékonyságát növelje, amely a feltétele lett volna a többlet-jövedelmek kiáramlásának. A közigazgatás létszámát felduzzasztotta, a nyugdíjasok foglalkoztatását nem növelte, és nem valósított meg reformot az egészségügyben sem.
• Leállította a beruházási programokat. Ez a Széchényi terv megszüntetését, valamint a lakástámogatások felszámolását jelentette.

A Széchényi terv – amely a hazai kis-, és középvállalkozások beruházásait és kutatás-fejlesztési programjait támogatta - a foglalkoztatásra jótékony hatással járt, mert a hazai kis- és középvállalkozások adják a munkahelyek jelentős részét a magyar gazdaságban.

Az első Nemzeti Fejlesztési Terv 2004-2006 között 600 milliárd forint uniós forrást használt fel, azonban ennek semmilyen hatása nem volt a gazdasági növekedésre, a foglalkoztatásra, vagy a beruházásokra. A második Nemzeti Fejlesztési Terv alapján 2007 és 2013 között 7 ezer milliárd forint uniós támogatás állt rendelkezésre, amely a növekedést, a technológiai fejlődést, az oktatás fejlesztését és a foglalkoztatási programokat támogatta, ezzel szemben a kormány 1 %-os foglalkoztatás növelést tervezett, holott legalább 10 %-ra lett volna szükség. A második Nemzeti Fejlesztési Terv legfőképpen az infrastrukturális fejlesztésekre koncentrált.

• A strukturális politikában nem használta ki a potenciális lehetőségeket.

Nem hozott létre új energiapolitikát, holott Magyarország energiafüggősége magas. A lakossági földgáz árát fokozatosan emelte a világpiaci árhoz, ezzel együtt ártámogatást is adott, amit később csökkenetett. A lakosság földgáz iránti kereslete az áremeléssel nem csökkenthető. A megoldás nem az ártámogatás volt, mert ez tovább növelte a költségvetési kiadásokat, hanem az olyan beruházások ösztönzése, amelyek az energiatakarékosságot célozzák.

Nem használta ki a kormány a mezőgazdaság fejlesztésére fordítható uniós forrásokat. Fejlesztenie kellett volna a mezőgazdaságot és az élelmiszeripart. Magyarország hatalmas vízkészletekkel rendelkezik, így a jó öntözési lehetőségek miatt a növénytermesztés fejlesztésére jó lehetőség lett volna. Ráadásul a globális élelmiszerkereslet is nő, ami a megfelelő keresletet biztosította volna.

Elmaradt az iparstratégia kidolgozása is. A multinacionális cégekben a hazai vállalkozások beszállítói lehetőséget kaphattak volna, azonban ehhez uniós fejlesztési forrásokat kellett volna rendelni.

• A jóléti politika és a fejlesztési-beruházási politika hibái miatt 2003-ban nőtt a költségvetés hiánya és a gazdasági növekedés lelassult. A pénzpiacok bizalma megingott a magyar gazdaságban. A kialakult gazdasági helyzetre a kormánynak nem volt megfelelő gazdaságpolitikája, ezért leginkább pénzügyi%

Oldal: Bordás Mária: Gazdasági kormányzás III
Prof. Dr. Bordás Mária Ph.D. honlapja - © 2008 - 2024 - bordas-tomolya.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat